A szeptember elsején tartott Részek Viadalán (városrészek egymás közti vetélkedőjén) a dobogóról “leszorult” csapatok vigaszdíja egy-egy budapesti kirándulás volt. Négy csapatról volt szó, és mivel egyenként egy autóbusznyi kiránduló utazhatott, nagyjából kétszáz fő látogathatott a fővárosba az egész napos kiruccanásokon.

A csapatok közül utolsóként, november másodikán a Dihenes gárdája indult útnak, hogy a címben idézet dal szövegét kissé módosítva szétnézzen Budapesten. Egy másik közismert slágert idézve a hajnali szél még háztól házik szaladt, amikor a résztvevők buszra szálltak, és csak egy Szolnok utáni benzinkút parkolójában tartottak először némi “technikai” szünetet. Aztán még egy megálló volt már a főváros előtt, közben a “fedélzeti tévén” meg lehetett tekinteni azt a videót, amit az alkalmi idegenvezetőnek szegődött Sütő Judit, a helyi RMDSZ titkárnője állított össze a várható látnivalókból, részletes magyarázatokkal. Megjegyzendő, hogy az ilyen kirándulások alkalmával rendkívül sokat számít a jó szervezés, és ebből nevezett jelesre vizsgázott, minden óraműpontossággal működött.
A továbbiakban a kedves olvasót nem untatjuk a meglátogatott nevezetességek leírásával, egyrészt mert azokat szinte mindenki ismeri, másrészt, mert útikönyvekben, interneten utána lehet nézni. Kanyarítsunk inkább egy rendhagyó útinaplót, ami azzal kezdődött, hogy a Hősök tere mellett megállva mindjárt kínai késkészlet vásárlásával indíthattuk volna a szuvenírgyűjtést, hiszen a parkolót ellepték a csecsebecse és térképárusok. A téren csoportunk igazi kuriózumszámba ment, mivel magyarul beszéltünk. A nemzet nagyjait Szent Istvántól Kossuth Lajosig számtalan náció tagjai fényképezték, nem utolsó sorban magukat előbbiek társaságában. Az idegenvezetők vagy táblákat, vagy csak egyszerűen esernyőket a magasban tartva próbálták egyben tartani csoportjaikat, mint kotlók a szétrebbenésre kész csibéket. Irány a Városliget. A Vajdahunyad várban, a Mezőgazdasági Múzeumnál éppen “Nemzetközi díszmadár kiállítás és Magyar Bajnokság” volt. Vajon mit tud egy bajnok papagáj? Ezen sokat nem gondolkodtunk, ugyanis a rengetek látnivaló között talán a legérdekesebb az a Quasimodo-szerű báb volt, ami varázslatos módon a levegőben lógónak tűnt, majd hirtelen megelevenedett, a frászt hozva a körülötte állókra… Azért persze jutott figyelem a remek építészeti megoldásoknak, és Anonymus társaságában is sok fotó készült.
Útban a világ legnagyobb homokórájához sokaknak kapóra jött egy kis földbe süllyesztett “intézmény”. Bizton állíthatóm, világszínvonalú illemhelyet látogattunk meg (a hivatalos programon kívül), melybe olyan “beléptetőrendszeren” keresztül lehetett bejutni, amilyen esetleg a most épülő Fradi pályán ha lesz. A rozsdatemetőnél, miközben az elmúlásról elmélkedhettünk, az is eszünkbe jutott, hogy hány ócskavasgyűjtő álma válna itt valóra… A Kossuth tér vitathatatlanul szép lesz – állapíthattuk meg a terveket nézegetve, míg arra vártunk, hogy belépjünk az Országházba. Itt ismét “magányosnak” érezhettük magunkat, az embernek az volt az érzése, csak a tér felújításán dolgozók magyarok közel s távol. Az Országházba egyébként minden díj befizetése nélkül léphettünk be, ugyanis ez jár azoknak, akiket egy képviselő “szárnyai alá vesz” (ezt jó lehet tudni majd másoknak is). Az érmihályfalviakat Tasó László nyíradonyi polgármester/FIDESZ-képviselő pártfogolta, köszönhetően a két város között jó kapcsolatnak. A fémkapus ellenőrzés után megnézhettünk mindent, mit ott bent érdemes, és még a koronaőrök őrségváltásának is tanúi lehettünk. Aki esetleg kételkedik abban, hogy a krónikás odafigyelt az idegenvezetőre, annak íme egy bizonyíték: a sok aranydíszítést mókusfarokszőr-ecsettel vitték fel annak idején a falakra.
Mit ér egy budapesti kirándulás, ha az ember nem sétál át a Lánchídon? Hát uccu neki, irány az Országháztól a Várba, át a Duna felett. Mintha a budapesti lakosok a hídról is ki lettek volna tiltva, szinte csak idegen nyelven társalgók fényképezgettek az oroszlánok, majd az alagút előtt. A sok száz lépcsőnek idősek és gyerekek egyaránt nekiveselkedtek, csak páran ültek buszba, hogy feljussanak a Várba. Ott szétvált a csoport, ki-ki maga ötlete szerint bóklászhatott, esetleg saját számlára bement a múzeumokba, a Mátyás templomba, vagy ingyen csodálta a kilátást a Halász bástyáról, amit egy fél órás eső próbált megzavarni. A felhős égbolttal terhelt korai sötétedés vetett véget a nézelődésnek. Az esti fényruhába öltözött Lánchidat már a “szomszédján” áthaladó buszból láthattuk viszont, a város szélénél pedig egymás után szilajodtak neki a jelzőfényüket villogtató repülőgépek a magasnak. Nem mindenkinek zárult örömtelien a napja, az országúton haladókat egy helyen baleseti helyszínelés lassította, az úttesten szétrepült holmik látványa szorította el a torkokat… Majd’ tizenhat órányi távollét után állt meg az autóbuszunk újra otthon. Ahol azért – bár Budapesten is jó volt – a legjobb.

(BN)