Március 24-én tartotta tavaszi konferenciáját Nagyváradon a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság. Városunkból Szilágyi Andrea muzeológus és Kovács Rozália helytörténész vettek részt ezen. Kovács Rozália előadást tartott Az Érmellék festője Fekete Károly címmel.
Alább az előadás rövidített szövege.
Az Érmellék festője, Fekete Károly
Érmihályfalva szülöttei Apáti Abkarovics Béla és Weith László jeles festőművészek, de születésükön kívül igen kevés szállal kötődtek településünkhöz.
Városunkban született, élt és alkotott Fekete Károly festő, akinek képein az érmelléki, az érmihályfalvi táj jelenik meg. Egyike volt azoknak a neves képzőművészeknek, akik részt vettek a római katolikus templom freskóinak megfestésében.
Fekete Károly 120 éve, 1898. augusztus 15-én született Érmihályfalván, iparos családban, felmenőinek kéményseprő- vállalata volt.
A nagykárolyi, szalontai és debreceni kollégiumi gimnáziumokban járt középiskolába. 1906-ban érettségizett Debrecenben. Érettségi után nyomban bevonult katonának a debreceni harmadik honvéd gyalogezredhez. A tiszti iskolát Budapesten végezte. A céllövöldében gyakorlat közben fegyvere visszavágott, az erős ütéstől jobb szemére megvakult. Felgyógyulása után a szegedi honvéd hadosztály bíróságánál mint jegyző nyert beosztást.
Az első világháborúban a déli fronton Albániában küzdött, majd 1917-ben, mint hadapród őrmester szolgált a szegedi hadbíróságnál. A háború befejezése után beiratkozott a nagyváradi jogakadémiára, de három év után elhagyta a jogi pályát és a nagybányai festőiskolába iratkozott be, ahol Thorma mester tanítványa lett, azután pedig a budapesti festőiskolában tanult. Réthy István, a Képzőművészeti Akadémia akkori rektora felismerte benne a nagyra hivatott művészi tehetséget és a festő pályáját szeretettel egyengette. Az akadémián elnyerte a Nemes Marcell-ösztöndíjat. “Lebilincselő tehetsége, szíves modora növendéktársai között is nagyrabecsülésnek örvendett.” – írták róla 1933-ban.
Elhagyva a festőakadémiát, már, mint hivatásos művész, egymás után rendezte meg képkiállításait, mindenütt sikerrel. Első kiállítása szülővárosában, Érmihályfalván volt, majd nagysikerű kiállításai voltak Szatmáron, Váradon, Kolozsváron, Aradon, Temesváron és Budapesten a Nemzeti Szalonban. Képeit a szépség, a melegség, a színpompa jellemzi. Tájképein, csendéletein, figurális képein is kitűnik a művész tehetsége. A festmények fényei, árnyékai gyönyörködtetik a szemlélőt. “Ragyogó színpompával, sajátos vonásokkal – zsírkrétával, pasztellel, néha vízfestékkel – készített képei gazdag művészi fantáziát tükröznek, kiváltképpen szülőföldjének jellegzetes tájképein” – így emlékeznek rá tanítványai.
Művészi tevékenységének egyik legmaradandóbb alkotása az érmihályfalvi római katolikus templom freskóinak megfestése. A főoltár hátánál lévő freskó az ő munkája, melynek témáját a templom egyik szentjének életéből vette.
Az érmihályfalvi plébániatemplomot 1901-1904 között építették. Az akkor fehérre meszelt templom szentélyét 1931 óta Pirk János, Fekete Károly és Oraviczai Szabó István festőművészek alkotásai díszítik.
Tudjuk, hogy a kisszámú katolikusságnak 1818-ig nem volt temploma Érmihályfalván. Ekkor építtetett számukra a nemes Szlávy család egy kápolnát, amely ma is megvan. A 20. század elején jelentős fejlődésnek induló Érmihályfalván nőtt a lakosság száma, fontos vasúti csomópont lett, megépültek az első ipari létesítmények. A római katolikus lakosok megnövekedett lélekszáma is szükségessé tette egy templom építését a kevés hívőt befogadó kiskápolna helyett. 1901-1904. között épült fel a plébániatemplom, 1904. október 9-én áldotta meg Palotay László nagyprépost. A templom névadó szentje Páduai Szent Antal.
1931-ben szükségessé vált a templom restaurálása, mert a tetőszerkezet életveszélyessé vált. Ekkor kapta a templom tornya a bádogborítást is. A javítások során vetődött fel, hogy az egyszerű meszelés helyett a belső térbe freskók kerüljenek. A szentély mindhárom falán, a mennyezeten és az elválasztó fal nagy ívén is freskódíszítés készült.
A főoltáron jobb oldalt Szent Lőrinc diakónus vértanú szobra áll, kezében kereszttel és a rostéllyal. Az ő életének egy mozzanatát és halálát festette meg Fekete Károly azon a falrészen, mely a főoltár hátánál van két oldalt.
Szent Lőrinc, Valerianus császár keresztény üldözése idején, a 200-as években, II. Sixtus pápa tanítványa volt. Fiatal kora ellenére fődiakónus volt, a szent áldozat bemutatásánál segédkezett. Törődött a szegényekkel, alamizsnát osztott közöttük. A hagyomány szerint sok beteget is meggyógyított, imádkozott értük és csodái által a vakok szeme világa is visszatért. A keresztényüldözések idején, 258. augusztus 6-án elfogták a pápát, aki Lőrincre bízta az egyház kincseit azzal, hogy ossza szét a szegények között. Az üldözők, mihelyt megtudták, hogy Lőrinc a vagyon őrzője, elfogták őt is és követelték tőle a kincseket. Ekkor Lőrinc elővezette a betegeket és a szegényeket, mondván, hogy itt vannak, ők az egyház kincsei. Ezért kegyetlenül megkínozták és fogságba vetették. Ott is gyógyított és keresztelte a megtért lelkeket. Kivégzése előtt megostorozták, kínpadra vonták. 258. augusztus 10-én tüzes rostélyra fektették, nem engedték a tüzet lángra lobbanni, hogy tovább tartson szenvedése. Kínzása közben könnyeket ontott embertársai bűnei miatt, imádkozott Rómáért, annak megtéréséért és az Istent magasztalta haláláig. A római katonák közül sokan megtértek, látva Lőrinc mély hitét, alázatos magatartását – olvasható Diós István: A szentek élete című könyvében.
Szent Lőrinc életének két jelentős mozzanatát az égen átívelő szivárvány köti össze, amely Istennek az emberrel Krisztusban kötött új szövetségét jelképezi. A szivárvány felett a megdicsőült Szűzanya, a Szentlelket ábrázoló lángnyelvek, s legfelül az Atyát szimbolizáló szem látható.
A bal oldali freskón a szegények előtt álló, őket megáldó szent Lőrincet festette meg. Előtte az alamizsnát várók és a szent edényeket őrző tömeg áll. A kompozíció jobb oldalán római katonák állnak, egyik a sorsát megpecsételő írást nyújtja át.
A többalakos kompozíció modelljei érmihályfalvi emberek voltak. A festő édesanyját, mint idős koldusasszonyt ábrázolta, kezében arany paténával, az egyik szent ereklyével. Az egyik fiatalasszonyban, aki ölében gyermek tart, az érmihályfalviak ugyancsak egy falubelit véltek felismerni.
A jobb oldali freskó Szent Lőrinc megkínzását és halálát ábrázolja. A freskó felső részén a kivégzésen asszisztáló bírákat látjuk, s még három alakot, akik a kivégzést nézik, közülük valószínűleg a félmeztelen alak a hóhér. Itt is felsejlik egy római katona alakja, aki jelen van a kivégzésen.
Fekete Károly művészetét külföldön is elismerték. 1932-ben több festményét kivitték Amerikába, ahol azok nagy sikert arattak. Rómában és a Vatikánban is volt kiállítása, ahol XI. Pius pápa magánkihallgatáson fogadta. Firenzében, majd Münchenben, Bécsben, Párizsban járt, tanulmányutakon fejlesztette tudását. ,,Egyéni művészetének biztossága, rutinossága, vonal- és ecsetvezetése a világhírű nagy festőművészek technikájának beható tanulmányozására vall.” – írták róla 1933-ban.
1934-ben megfestette a zilahi görög katolikus székesegyház ikonosztázát, ez a munkája is művészi tehetségének jó hírét fokozta.
A II. világháború után, az államosításkor, elvették a család kéményseprő-vállalatát, nehéz anyagi sorba jutott, képei eladásából próbált megélni. De töretlen kedvvel festett továbbra is. Festői tevékenysége mellett tagja volt a dr. Andrássy Ernő vezette múzeumbarátok körének, munkájukat segítette rajzaival. Az akkori iparos-otthonban élénk kulturális élet volt, egymást érték a rendezvények, több színjátszó-csoport működött. A festő segített a színdarabok betanításánál és ő festette a díszleteket is.
1958 -1964. között végigszenvedte a meghurcoltatást, a romániai börtönök kegyetlenségét. Az Érmihályfalvi Csoport egyik vádlottjaként 25 év börtönt kapott. Nagyváradon, Pitesti-en, Désen és Szamosújváron raboskodott, 1964-ben szabadult amnesztiával. Mint politikai elítéltet, régi ismerősei, rokonai rettegve, fenntartásokkal fogadták itthon. Ínséges időszak volt ez életében. Minden vagyonát elkobozták. Egy időre Kiss Mihálynál, volt munkásánál, majd bizonyos Farkas családnál húzta meg magát, míg vissza nem kapta a szülői házat.
Töretlen hittel vette kezébe újra a palettát, hogy bepótolja az elveszett éveket. “Ezekben az időkben főleg pasztell képeket festett, csendéleteket és az érmelléki tájat. Ezek a naturalista képek, bensőséges elmélyedést mutatnak.” – írja visszaemlékezésében Marcsó Józsefné.
Fekete Károly a szenvedések és meghurcoltatások után is megmaradt festőnek, megőrizte eredetiségét. Életét tökéletesen betöltötte a művészet. Az idősödő festőművész fiatal tehetségeket kutatott fel, rajzkört szervezett. Olyan fiatal érmihályfalvi tehetségek tanultak nála, mint Sütő István, Dobos Károly, Marcsó József, Sütő Antal és mások. Tarka kis világ volt ez a társaság, amelyben csak egy rangfokozat volt érvényes, a tehetség.
1968-ban, az akkor 70 éves Fekete Károly tiszteletére a művelődési otthonban képzőművészeti kiállítást rendeztek. A festő 50 éves pályáját is ünnepelte ezzel a gazdag gyűjteményes kiállítással. M. Implon Irén írja ekkor A szép barátai cikkében: “Fekete Károly maga köré gyűjtötte és foglalkozik az érmihályfalvi művészetbarátokkal, a megnyitó kedves ünnepsége is bizonyította, a nagyközönség hálás érte.”
Festményei sok érmihályfalvi lakás falát díszítik, kiállításokkal emlékezünk meg róla, tiszteljük munkásságát, szeretjük alkotásait.
Kovács Rozália
Könyvészet:
Nánási Zoltán: Érmihályfalva kiváló személyiségei, In: Érmihályfalva, Érmihályfalva, 1998
Szuhányi Katalin: Érmihályfalvi római katolikus plébániatemplom, In: Érmihályfalva, Érmihályfalva, 2002
Balaskó Vilmos: Élet a föld alatt, Nagyvárad, 2002
Első világháborús hőseink, In: Érmihályfalva, Érmihályfalva, 2005
Kovács Rozália, Szilágyi Andrea Éva: Érmihályfalva neves személyiségei, In: Emlékül, hogy emlékezz! Érmihályfalva, 2016
Diós István: A szentek élete, Budapest, 2009