Egy napokban tartott eseményen hangzott el: országos szinten Létavértesen vették át a legtöbb újrahonosítási kérelmet. A rendezvényen jelen volt a Hadú Bihar megyei település „csúcstartó”; anyakönyvvezetője, Dezső Angéla Henrietta is, aki megható beszédet mondott azzal kapcsolatban, mit is jelent számára a mindennapi találkozás az állampolgárságért folyamodó határon túliakkal.

Dezső Angéla rendelkezésünkre bocsátotta beszédét, ami az alábbiakban olvasható:

Mottó: „Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak, …”;

Tisztelt erdélyi kollégáim, barátaim!

Először is szeretném megköszönni a meghívást nagyon meghatott, és megtisztelve érzem magamat.

2011. január 1.-től egy új fejezet kezdődött a magyarság életében szerte a nagyvilágon. Az egyszerűsített honosítási eljárás életbelépésével lehetővé vált, hogy a történelem viharai miatt az anyaország határain kívül rekedt magyarok megszerezzék a magyar állampolgárságot.

Anyakönyvezetőkként gyönyörű és felelősségteljes szerepünk van a nemzet nyilvántartásában (születés, családalapítás, halálozás), de a honosítási feladatokkal kulcsfontosságú szerephez jutottunk a nemzet bővítésében is.

Akárcsak kollégáim, én is kíváncsian és izgalommal vártam a kérelmezőket. Már az első reggelen, idős erdélyi emberek álltak meg megilletődve ajtómban, dossziéval a kezükben, s tele vággyal a szívükben. Meglátszott rajtuk az idő vas foga, s a szorongás, amit az emberek általában egy tisztviselő előtt éreznek. Megtörtem a jeget: „Honosítási kérelmet szeretnének benyújtani?”;, s a remegő tétova válasz: „Igen”; visszatükrözte azt a hihetetlen örömöt, hogy valóban ezt is megélhették. Elolvasok szinte minden önéletrajzot, s szeretek mindenkit megismerni. Elbeszélgetek velük életükről, maghallgatom múltjuk történetét, sorsuk viszontagságait. Csodálatos emberekkel találkozom, rengeteg őszinte, szívből jövő kedvességet kapok a legfiatalabbaktól egészen a hajlott korúakig.

Az én hivatalomban körülbelől 2.500 család fordult meg eddig, több mint 5.000 kérelmezővel. A honosítási esküt 4.150-en tették már le velem. Különösen nagy örömömre szolgál, hogy sokan újra megkeresnek, s elmesélik, hogyan alakult az életük a magyar állampolgárság megszerzését követően.

Imádom az erdélyi emberek egyszerűségét, őszinte kedvességét, szívből jövő melegségét és persze egyedülálló humorát. Jókat szoktam derűlni az ízes erdélyi szójárásokon, hiszen voltam már a telefonban „Kiscsillag”;, meg „Angélácska kisasszony”; is.

Annyi önzetlen szeretetet és hálát kapok, hogy könnyű azt viszonoznom, sőt többnyire olyanokra is jut, akik kevésbé érdemlik meg azt. Ezért terjedhetett el, hogy ha bárkinek Erdélyben szüksége van valamire, akkor csak Angélát kell keresni Létavértesen, ő mindenkinek, mindenben segít, sőt még időpontot sem kell kérni. Legviccesebbnek azt találtam, amikor marosvásárhelyi emberek a margittai fürdőben kaptak tanácsot, hogy gondjaikkal csak keressenek meg engem.

Minden magyar ember számára, akár van papírja magyarságáról akár nincs, a Himnusz és a Szózat eléneklése egy áhítatos, mélyen megható pillanat. Kevés szem marad szárazon az állampolgársági eskü elmondása, s a jegyzőkönyv aláírása után, hiszen ezek azok a pillanatok amikor ország és világ előtt az anyaország újra keblére öleli az elkallódott, de sorsában, lelkében és neveltetésében is magyar embert. Ezek azok a pillanatok, amikor őseink újra büszkék lehetnek ránk, hiszen „A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez”;.

Megragadom a pillanatot, hogy az új honfitársaink, kollégáim és jómagam részéről tolmácsoljam a hálát és elismerést a Fidesz kormánynak és Orbán Viktor miniszterelnöknek, azért mert mindezt lehetővé tették.

Munkámat nehezen tudnám elképzelni erdélyi kollégáim odaadó, színvonalas és fáradhatatlan közreműködése nélkül. Tisztelettel, hálával és elismeréssel tartozom különösen az érmimályfalvi, nagyváradi, margittai, kolozsvári és marosvásárhelyi kollégáimnak, akik ugyan úgy a szívükön viselik mindenki gondját-baját, s önzetlenül elvégzik a munka nagy részét, gyakran feláldozva szabadidejüket, akárcsak jómagam. Nagy örömömre szolgál, hogy szoros együttműködésünket nemcsak siker, de gyakran munkatársi barátság is koronázza.

Mottóul a „Nemzeti dal”; utolsó szakaszából idéztem, egy számomra különleges alkalomból, amit most befejezésül szeretnék megosztani önökkel. Egy szép reggel betoppant irodámba egy erdélyi férfi, aki honosításért folyamodott, de papírjaival együtt … sorsát, lelkét és életét is átnyújtotta nekem. Elhozta számomra az igazi barátságot és szerelmet, s örökre megváltoztatta az én sorsomat is. Szemébe néztem és egész Erdély mosolygott vissza rám, meghallgattam, s a Kárpátok visszhangoztak fülemben. Ő mesélte, hogy egyszer megkérdezték tőle a távoli idegenben – „Miért akarsz hazamenni?”;, és mindenki megdöbbenésére azt felelte – „Mert otthon vannak a temetőink.”; Mindenki számára mást jelent a haza, s ha szeretteink örök nyugovóra térnek is, mégsem távoznak tőlünk véglegesen, hiszen rájuk találunk … ott , ahol sírjaik domborulnak, s magyarul tudatják mindenkivel: „Itt nyugszik…”;.

Bárhol is születtünk erre a széles világra, őseinktől kaptuk és gyerekeinknek adjuk tovább édes magyar anyanyelvünket, zenénket és táncainkat, meséinket, történelmünket. Ott vannak gondolatainkban, dallamainkban, sorainkban, mozdulatainkban és ecsetvonásainkban … ugyan úgy, mint ahogy mi is ott leszünk majd az eljövendő generációkéban.

Bízom abban, hogy új honfitársaink páldáját követve, azok is bátran felvállalják a jövőben magyarságukat és megtérnek az anyaország ölelő karjaiba, akik ezt eddig nem tudták megtenni valamilyen okból kifolyólag.

Csak nyugodtan keressék Angélát Létavértesen.

A további sikeres és kellemes együttműködés reményében, újra megköszönöm kollégáim odaadó munkáját a határon innen és túl.

Tisztelettel maradok hívük,
Dezső Angéla Henrietta
Létavértes anyakönyvvezetője.

Létavértes, 2012. November 23.