Az ünnepi szentmise 11 órakor bevonulással kezdődött, amikor a plébániáról ministránsok vezetésével vonult a mintegy két tucatnyi lelkész a templomba, amit közelebbi és távolabbi településekről érkezett hívek töltöttek meg, és nem csak római katolikusok. Az első köszöntő szavakat Györfi József helyi esperes-plébános intézte az egybegyűltekhez. Ebben úgy fogalmazott, hogy az első mise napja hármas ünnep egyben: először is ünnep az újmisésnek, hiszen révbe ér, élete legszebb napját élheti át, aztán ünnep a családjának, hiszen annyi gond és fáradság után tanúi lehetnek, ahogyan szerettük a felszentelés által egészen átadhatja magát Istennek, harmadsorban pedig ünnep az egész papságnak, a hívők sokaságának, hiszen nem önmagáért lett pappá, hanem népéért, a hívőkért, akik imádkozzanak azért, hogy a fiatal lelkész buzgósága soha el ne apadjon, a sírig Krisztus hű szolgája legyen.

Az ünnepi szentbeszédet Pék Sándor tasnádi esperes-plébános mondta. (Tóth Attila Levente gyakorló évét Tasnádon töltötte.) A szónok a korábban elhangzott evangéliumi részletre utalva – mely Lukács evangéliumából idézte fel a halfogás csodáját, és Péter apostol elhívását – fejtette ki, hogy ezen a napon ugyanazt ünnepeljük, mint amiről az evangéliumi részlet szólt: a hívás meghallását és elfogadását, az engedelmességet. Ahhoz, hogy az ember tenni akarását ne árnyékolják be sötét felhők, kellenek célok, és kell, hogy ne legyünk önzőek, mondta Pék Sándor. “Kövessetek engem, és én emberek halászává teszlek titeket” – szól az ige, de soha ne feledd, hogy a háló középpontjában mindig Krisztus kell legyen, fogalmazott Tóth Attilához fordulva, majd a paptestvérek, és minden őt ismerő nevében azt kérte az újmisésétől, hogy mindig őrizze meg a rá jellemző vidámságát, és maradjon olyan “csucsis”. (A mindig mosolygó Tóth Attila beceneve a Csucsi.)

A szentmise liturgiáját természetesen az újmisés celebrálta, és – ha volt is neki – közben nem érzett, hogy lámpalázas lett volna. Megtörtént az első Úrfelmutatás, az első szentáldozás és -áldoztatás. A helyi egyházközség nevében versekkel köszöntöttek Bara Dávid és Szenderszki Henrietta diákok, előbbi az Első misére, utóbbi Csík Sándor Primícia című költeményét mondta el. Varga Sándor helyi segédlelkész elővezetésével az egybegyűltek tapssal gratuláltak az újmisésnek, majd Tóth Attila hosszan sorolta – és mint fogalmazott, még tovább is sorolhatta volna -, ki mindenkinek tartozik hálával, hogy elérte célját. Elsőként említette édesanyját, kinek elvesztése egész további életében űrt jelent, majd édesapját, nagymamáját, rokonait, tanárait, az őt támogató lelkészeket, az érmihályfalvi, a tasnádi és a szilágysomlyói egyházközség következett a sorban, és nem utolsó sorban a hőség ellenére az ünnepségen megjelentek közössége. Megható pillanatok voltak, amikor sor került az újmisés áldásra. Tóth Attila elsőként az elé járuló édesapját áldotta meg, majd nagymamáját, utána a több padsort is elfoglaló rokonságát, azt követően az ugyancsak elé járult paptestvéreket, végül pedig a templomi sokaságot.

Az ünnepi szentmise a pápai (Tartsd meg Isten Szentatyánkat…), és a nemzeti himnusz éneklésével, majd – ahogyan kezdődött – ünnepélyes kivonulással zárult. A kijáratnál mindenki megkapta az esemény emlékkártyáját, rajta az újmisés választott jelmondatával: “Egy kenyér és egy test vagyunk mi sokan mindnyájan, akik egy kenyérben és egy kehelyben részesülünk.” (1Kor.10,17) A templom lépcsőjén még emlékfotó készült az ünnepi szentmisén részt vett lelkészekkel, majd Tóth Attila hosszasan fogadta a rokonok, ismerősök, barátok gratulációit.