Bár a meteorológusok kánikulát ígértek, szombat hajnali 5 órakor borus volt az ég, amikor a Megyei Tanács támogatásának köszönhetően az érmihályfalvi küldöttség útnak indult. A polgármesteri Hivatal régi épülete előtt a Nyíló Akác néptánccsoport, az Érmellék 2009 Fotóklub, a Szépkor Nyugdíjas Egyesület, a Marcsó József Képzőművészeti Kör, a Móka szinjátszó csoport, a Bartók Béla Citerazenekar tagjai (esetenként az illető csoport néhány képviselője) gyülekezett, és az eget kémlelve azt nézegettük, nem kellett volna-e valami melegebb ruhát is csomagolni? Indulás után nem sokkal már meg is álltunk – Érsemjénben, ahol az Ezüstperje táncosai csatlakoztak hozzánk. Alig léptük át a határt, amikor már csendült az ének, és a Soroglya zenekar tagjait sem kellett noszogtatni, hogy előkerüljön a hegedű. Amikor elfáradtak a zenészek és énekesek, a busz lejátszójából szólt tovább a zene. Később már modernebb ritmusokra is váltottunk, és az is kiderült, hogy milyen hasznosak egy ilyen úton a választási kampányban osztogatott kártyapaklik. Az M3-as autópálya kisasszonyszállási megállójánál megpihenve már megállapíthattuk: az időjósoknak mégiscsak lehet hinni, jó helyen maradt a pulóver az otthoni szekrényben.

Duna, világ, találkozó

Ott vagyunk már? Ezt most nem Shrek csacsija kérdezgette, hanem egyik-másik utas, és olyan féltizenegy körül egyszer csak megjött a várt válasz: itt vagyunk már! Igaz, nem a Lósi-völgyben, hanem Verőce központjában álltunk, ahol Sütő Judit, az érmihályfalvi RMDSZ-szervezet titkárnője, és az utazás során minden gondunk-bajunk orvoslója, elindult kideríteni, merre is van az arra. Mi, többiek pedig kiözönlöttünk a csak pár lépésre volt Duna partjára. „Micsoda pofátlanság, hogy egyesek ilyen helyen laknak”; – jegyezte meg valaki. „Igen, de nekik meg nincs Nyíló Akác fesztiváljuk”; – bukott ki a lokálpatriotizmus válasza, még ha kicsit úgy is hangzott, mint a magyar narancs-féle lelkesedés… Később kiderült, bizony jól tettük, hogy kimentünk a partra, mert aztán már nem láttuk a Dunát, hiába voltunk a híres kanyarjában. Sőt, más nevezetességet sem nagyon láttunk, ami nekem személy szerint csalódás volt – fogalmazgatnék úgy is, hogy a vendéglátók a vendégeik programját meglehetős lazasággal szervezték, és bő teret enegedtek mindenkinek ahhoz, hogy belátása szerint töltse szabadidejét… Aztán csak megérkeztünk kanyargós úton a Lósi-völgybe, a helyszínre. Az első benyomás alapján akkor még viccnek szántam, de később helyénvalónak bizonyult a hangzatos „világtalálkozó”; megnevezésre a megállapítás: azt szoktuk mondani, hogy kicsi a világ – hát ehhez mért ez a világtalálkozó is.

Érmellék-sátor

Mint kiderült, a rendezvényeknek mindig egy erdélyi régió a meghívottja, mely bemutatkozhat, tavaly a Nyárádmente volt az. Most ne hasogassuk a szőrszálat azzal, hogy az Érmellék mennyire része Erdélynek, nyílvánvaló, hogy a határon túli területekről van szó. A bemutatkozásra egy nagy sátrat kaptunk, melynek bejárata fölé egy varrottas Házi Áldás került. A benti falakat a fotóklubbosok, illetve Molnár Zoltán érmelléki vonatkozású fényképei/festményei díszítették, egy asztalra Kiss György faragványai, egy másikon Érmihályfalván megjelent, vagy a városról szóló könyvek, kiadványok kaptak helyet, egy harmadikon pedig különbőző prospektusok, ismertető kiadványok Érmihályfalváról, az érsemjéni Kazinczy-Fráter-Csiha Emlékházról, a szalacsi és a gálosptri tájházról, a Diószeg melletti Nyúzóvölgyi csatáról. Talán a negyedik asztalnak volt a legnagyobb sikere: arra egy érmihályfalvi pékség termékeit pakoltuk, melyeket szabadon lehett kóstolni. A betérők mindegyike szinte kivétel nélkül tört is a kalácsokból, péksüteményekből, kenyerekből, sokan elmondták, hogy ők bizony mihályfalvi – vagy éppen semjéni, keserűi, szalacsi – származásúak, nemelyek egy-egy tájat is felismertek a fotókról, festményekről. Adott pillanatban sokunknak ismerős arc tűnt fel: Kondor Katalin, a közismert tévés és rádiós riporter, aki nem felejtette el megemlíteni, hogy gyökerei őt magát is vidékünkhöz kötik. Mellettünk mindenféle árusok is sátrat vertek, és különféle bio-termékek mellett lehetett kapni – ahogyan az egy ilyen szellemiségű találkozóhoz illik – mindenféle címeres, sávos meg turulmadaras kisebb-nagyobb zászlót, jelvényt, kitűzőt, könyvet, karkötőt. Volt kürtőskalács, egy helyen pedig egy kovács izzadt az üllő mellett.

Üzenet(ek) haza…

Ami a programot illeti, a szervezők több helyszínre várták az érdeklődőket. A gyereksátorban mindenféle népi gyerekjátékot lehetett készíteni, a könysátorban könyvbemutatók voltak. Kis- és nagyszínpad is volt. Előbbi valójában ugyancsak egy sátor volt, melyben egyebek mellett orvosi, néprajzi, és történelmi tárgyú előadások hangzottak el, természetesen mindegyikben „előkerült”; Erdély sorsa. Csakúgy, mint a kerekasztal-megbeszéléseken, ahol jobbára Magyarországon, vagy a világ más tájain élő szakértők keresték, és néha meg is adták a választ arra a kérdésre, hogy hogyan kell élni, politizálni azoknak, akik nem hagyták el Erdélyt… A nagyszínpad volt az, ami valójában színpad volt, és jó ötletnek bizonyult, hogy egy valódi, nagy cirkuszi sátort emeltek föléje. Egyrészt az óvta az alatta lévőket a napsugaraktól, másrészt, mivel oldala nem volt, járt alatta a levegő. A pódiumon volt fúvószene, jó ebédhez szólt a nóta, fellépett folk-rock- és népi együttes. A „Bemutatkozik az Érmellék”; összeállításban a Móka színjátszó csoport – bár egy rájuk jobban jellemző egységes darabbal szerettek volna fellépni – a szervezők kérésére több kisebb blokkban előadható, zenés-humoros jelenettel álltak a hőségben meglehetősen szerény számú közönség elé. A Nyíló Akác küküllőmenti, szatmári és szilágysági, míg az Ezüstperje ördöngősfüzesi, vajdaszentiványi és kalotaszegi táncokat mutatott be, Tubák Annamária népdalokat énekelt. Estére már gyarapodott a publikum, és a dombok között kifejezetten kellemes hőmérséklett lett, mire színpadra lépett a Maros Művészegyüttes, utána pedig Tamás Gábor nosztalgikus-nemzeti dalaival idézte meg szép hazánkat a Dunakanyarban.

Érdeklődő rádiósok

Bizony mindenkinek jól esett, mikor este a Magyarkúti Fogadó gyerektáborába megérkeztünk, hogy most mi foglaljuk el a faházikók emeletes ágyait. Ám mintha a 20 órás talponlét még nem lett volna elég, tábortűz lobbant, és hajnalig volt élet a táborban. Másnap, az előző napi tapasztalat alapján, nem siettük el a visszatérést a Lósi-völgybe, csak a fellépés idejére időzítettük az árnyas tábor elhagyását, gondolván, estig még lehet részünk elég a tűző napból. A néptáncosok újfent ropták, a Mókások pedig újabb jelenetekkel rukkoltak ki a talán még kevesebb közönségnek. Talán nem is róható fel a visszafogott érdeklődés, hiszen a rekkenő hőségben, amikor a táncosokról patakokban szakadt a veríték, találni jobb elfoglaltságot is, mint nézőtéren ülni – de a program, az program. Mindként napon a média érdeklődését is felkeltettük: a közrádió két riportere is megjelent sátrunknál, ők Nyakó József érmihályfalvi és Balazsi József érsemjéni polgármestereket, illetve a néptánccsoportok vezetőit, és néhány táncosát kérték mikrofon elé. Úgy mondták, az interjúkból készült összeállítás vasárnap, július 8-án a Kossuth rádióban 19.30 órakor elhangzó Határok nélkül című műsorban lesz hallható.

Kárpát-Haza Temploma

A Lósi-völgy végében emelkedő kisebb dombon áll a Kárpát-Haza Temploma, melybe építői sokszoros, a magyarság történelmére, hagyományaira utaló jelképrendszert építettek be, de a közös mondanivaló egységes: „…él egy közösség itt, a Kárpát-medencében, ahol a Krisztusba vetett hitünk kapcsol össze minket immáron több, mint ezer esztendeje.”; (Idézet a templom szórólapjáról) A Kárpát-Haza Templomában kapott helyett Gavrucza Tibor ny.lelkész Csodálatos Érmellék című, akvarellekből összeállított kiállítása, mely a világtalálkozó minden napján megtekinthető volt. Ugyancsak az Érmelléket csempészte a Dunakanyarba a jelen volt lelkész által szerkesztett, az Érkeserűben élt Számadó Ernő verseiből összeállított A csend beszéde című kötet. Vasárnap délután ugyancsak a templomban mutatta be a Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos alkotta nagyváradi Kiss Stúdió Színház az Adjon Isten békét, kedvet! című színpadi játékát. Csodálatra méltó az az egyedülálló munka, amit a művészpár évek óta végez a világ magyarjai között, és érdekes, hogy eddig nem akadt követőjük, mondta az előadás előtti méltatásban a már említett Kondor Katalin, aki utóbbi felvetésre meg is adta a választ: azért nem követi senki példájukat, mert az igen embertpróbáló elhivatottságot igényel. Az Ady, Wass, Zilahy, Kányádi, Tamkó-Sirató, Vörösmarty versekből álló összeállítás közben éreztem a két nap alatt először és utoljára igazán, hogy a hallgatóságot valóban megérinti az „Erdélyország az én hazám”;-fesztiválcím üzenete! Amikor Zilahy Lajos Anya levele című művének részletében elhangzott a messzire szakadt fiú felé szóló üzenet – „Gyere haza, édes fiam!”;- őszintének éreztem a papírzsebkendőkbe rejtett könnyeket…

Útban hazafelé

Küldöttségünk nem várta meg a világtalálkozó végét, hiszen még hosszú volt az út hazáig, és hétfőn reggel mindenkinek saját világával volt találkozója. Az autópálya egyik pihenőhelyen pedig elkészült az ilyenkor szokásos csoportkép is. A Verőcén maradtak – ahogyan azt a két nap alatt többször is bemondták – egy kivetítőn követhették a foci EB vasárnap esti döntőjét. Mi Debrecenben láthattuk, hogy vendéglátóhelyek teraszai is benépesültek a nagyképernyős tévék előtt. Nagyjából akkor szerezhette meg a vezetést a spanyoloknak David Silva, amikor áthaladtunk a hajdú-bihari fővároson, a barantói határátkelőnél már 2-0-ás ibériai vezetésről adtak hírt az okostelefonok. Előbb a semjéniek értek haza, aztán mire magam is tévé elé értem, még élőben láthattam Mata gólját, majd azt, hogy Casillas magasba emeli a kupát. Azóta megtudtuk, hogy a Baricz Gergő és Keresztes Ildikó koncertet megelőző záróünnepségen – mikor mi már az autópályán buszoztunk – Bethlen Farkas verőcei polgármester dícsérő szavakkal illette az Érmellék bemutatkozását.

erdon.ro