Ha nem tudnám biztosan, hol lakik az érmihályfalvi Wesselényi Miklós utcában Bíró Károly, az udvaron lévő mozdonylámpa bizton útbaigazítana. A helyi születésű, és iskoláit helyben végzett mozdonyvezető 30 évig rótta a síneket, és az újságíró mivel is kezdhetné mással a beszélgetést, mint a “közhelyszagú” kérdéssel: a fiúk kiskorúkban pilóták, tűzoltók, katonák (esetleg vadakat terelő juhászok) és mozdonyvezetők akarnak lenni általában – hasonlóan volt-e vele is? Bíró Károly eredetileg pilóta akart lenni, de ehhez egyrészt nem volt meg az elméleti felkészültsége, másrészt az 1970-es évek közepén a nevének sem volt megfelelő csengése. Képbe került még az erdőmérnökség, a geológia, a meteorológia – végül a vasút abban az időben történt fejlesztése őt is magával ragadta. Akkoriban váltották fel tömegesen a gőzmozdonyokat a dieselek, és három érmihályfalvi társával jelentkeztek a kolozsvári képzésre. Előbb hitetlenkedve fogadtam, ám meggyőződhettem róla, hogy a mozdonyvezetők között legalább annyi, ha nem több fokozat van, mint a katonáknál. Megtudtam, miként járhatja valaki végig a segédvezetői fokozatokat (amiről nem kötelező tovább lépni) a tehertolató-vezetéstől indulva, hogy aztán ugyancsak lépegethessen az “elsővezetők” ranglétráján. Aki már a legsebesebb személyvonatokat irányíthatja, az felért a “mozdonyvezetőség” csúcsára.
Ugyan mi lehet ebben olyan nehéz, hiszen ott a sínpár, meg a sok műszer – gondolja, aki csak utasként kerül kapcsolatba a vasúttal. Magam is rácsodálkoztam, amikor Bíró Károly elmondta: nyugdíjba vonulása előtti héten még iskolában volt, ugyanis a mozdonyvezetők (akár csak a jó pap) ha nem is holtig, de aktív korukon át mindig tanulnak, vizsgáznak, lépést tartva minden műszaki vagy közlekedés-technikai változással, és kivétel nincs. Ő maga legalább 150 alkalommal vizsgázott 3 évtizedes pályája során. Ha vonaton ülve beszélgettünk volna, bizony jó messzire haladtunk volna, hiszen rengeteg érdekességet tudhat meg egy kívülálló a vasút és a vasutasok világáról. Ma talán hihetetlennek tűnik, de egykor pénzbüntetés járt a mozdonyvezetőnek, ha a menetrendhez képest késést “szedett össze”, percenként 26 lejt, ami nem volt kevés. Azt is megtudtam, hogy ahhoz képest, amikor én, mint utas fellépek a vagonba, a mozdonyvezető már legalább másfél órája szolgálatban van, ennyi kell legalább a műszaki átvételhez, a minden alkalommal kötelező eligazításhoz és orvosi vizsgához. A mozdonyvezető tudása a fékezés manőverében mérhető leginkább, összegzek magamban, és Bíró Károly igazat ad ebben, hiszen sok egyéb mellett ez az, amiben leginkább különbözik egy mozdony egy gépkocsitól. A technikai részletek mellőzésével gondoljunk csupán arra, hogy milyen kicsi, és milyen sima felületen érintkezik a mozdony (és a vagon) tömegéhez képest a sínekkel, amit kell tudni kezelni.
Egy másik – a tudósító által önhatalmúlag – kiragadott érdekesség a biztonsági pedál. Aki azt hiszi, hogy a mozdonyvezető egész úton csak tétlenkedik, bizony nagyot téved. Van egy pedál, melyet néhány másodpercenként taposni kell, ez mutatja az állandó tettrekészséget. Ha a pedál nem mozdul egy rövid ideig, működésbe lép a szerelvényt megállító mechanizmus. Egy-egy Várad-Kolozsvár úton mese nélkül meg lehetne varrni egy ruhát, ha a pedál varrógéphez lenne csatlakoztatva, fogalmazott a rá jellemző humorral Bíró Károly. Ugyancsak a biztonságot szolgálja a mozdony fekete doboza, mely a repülőkhöz hasonlóan rögzít minden történést. Megkerülhetetlen a balesetek, ezeken belül is a gázolások témaköre. Sajnos ebben is volt része, sőt, egyszer egy ismerőse is éppen a Bíró Károly vezette szerelvényt választotta (persze nem tudatosan) öngyilkossága eszközének… Az 1977 és 2007 közötti pályafutása utolsó útján Kolozsvárról Nagyváradra “hozott” egy szerelvényt. Ez, a búcsú volt a legnehezebb, elevenítette fel Bíró Károly. Kollégái feldíszítettek a mozdonyát, és még a hangosbemondó is tudatta az utazóközönséggel az ünnepi alkalmat… A mozdonyvezetőség – főleg a tehervonatoknál – rendkívül rendszertelen életvitelt feltételez, nem véletlen, hogy a “céges” összejöveteleiken mindig köszöntik külön a feleségeket, hiszen azt nem egyszerű elviselni.
A stressz oldásaként választotta Bíró Károly hobbinak a fotózást, annak idején a nagyváradi Tavirózsa Fotóklub első generációjának is tagja volt, nyugdíjba vonulása, hazaköltözése után nevéhez kapcsolódik az Érmellék 2009 Fotóklub megalapítása. Mintegy két évtizede folyamatosan méhészkedik is, de a természetjárás is mindennapjai része. Annak idején feleségével Románia és Magyarország mellett bejárták az egykori Csehszlovákiát és az NDK-t is. Akkoriban kétévente mehettünk külföldre, most pedig, legutóbb a Kanári szigetekre menet, egy helyen igazoltattak: az Érmihályfalva-Nyírábrány határátkelőnél, érzékeltette a változást. Amikor manapság átrobog egy-egy vonat Érmihályfalva Dihenes negyedén, a vonatfütty nem feltétlen csak azért szólal meg, mert a “masinisztát” erre kötelezi az úgynevezett füttyoszlop (hangjelzésre kötelező jel) – lehet a közelben lakó nyugdíjas kollégának is száll a köszönés.

(BN)