A tavaszi napéjegyenlőséghez már a kereszténység elterjedése előtti időkben is jelentős ünnepek kapcsolódtak. Ezek mindegyike a tavasz kezdetéhez, a természet újjáéledéséhez, a termékenységhez kötődött. A rómaiak Florália, a görögök Perszephoné, míg a germánok Ostara istennőnek áldoztak. A ma is megjelenő szimbólumok eredete, mint a virágok, zsenge növények, a tojás és a nyúl, ezekre az ősi, pogány időkre vezethető vissza. A zsidó vallásúak mai napig az Egyiptomból való szabadulásra emlékeznek ebben az időszakban. A keresztény kultúrkörben Jézus negyven napos sivatagi böjtjének emléket állító nagyböjt lezárását, valamint megfeszítését követő feltámadását ünnepeljük. Isten ártatlanul megfeszített fia a bárány szimbólumán keresztül is jelen van a hagyományos jelképek között. Krisztus áldozata, mellyel biztosította számunkra az örök életet, a húsvét által minden évben emlékeztet minket a megújulás és az újrakezdés lehetőségére.

A Kr. u. 325-ben megtartott niceai zsinaton a kereszténység képviselői döntöttek arról, hogy a húsvét ünnepe a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapra essen (március 22. és április 25. között). Ez az időpont azonban csupán a 8. századtól vált általánosan elfogadottá. Szent László királyunk által 1092. május 20-án összehívott nemzeti zsinat a húsvét megünneplésére négy napot szabott meg, majd ezt 1611-ben a nagyszombati zsinat lecsökkentette három, XIV. Kelemen pápa 1771-es rendelete pedig két napra. A világi, vagy egyházi törvények által megszabott ünnepnapokat azonban nem mindig tartották be. A 19-20. század fordulóján, az Érmelléken még gyakran az iparosok és a kereskedők maguk döntöttek arról, hogy húsvét másnapján kinyitják-e műhelyeiket, üzleteiket vagy fogadóikat. Természetesen nagyon ritkán fordult elő, s akkor is csak nagy szükség esetén, hogy az ünnep megtartása helyet munkába merüljenek. Az itteni emberek vallási hovatartozástól függetlenül megtartották az ünnepeket, egymás tiszteletéből adódva gyakran a más felekezetűekét is.

Napjainkban a két munkaszüneti napot is magába foglaló, hosszú hétvégének számító ünnep már egyre kevésbé szól a feltámadásról való megemlékezésről, vagy a természet megújulásáért való hálaadásról. A keresztény egyházak ugyan rendületlenül őrzik Jézus szenvedéstörténetéhez és feltámadásához kötődő szertartásaikat, a népi hagyományok egyre inkább eltűnőben, vagy legalábbis visszaszorulóban vannak. Keresztény- és népi kultúránk, hagyományaink őrzése és továbbadása pedig közös feladatunk kellene, hogy legyen.

Egykor még általánosan elterjedt szokás volt, hogy az asszonyok és lányok hosszú készülődés után szépen felöltözve, munkájuk gyümölcseivel, megterített asztallal, süteményekkel és hímes tojásokkal várták a locsolókat. A férfiak, s főleg a legények egy-egy locsolóverssel felvértezve akár már egészen korai órákban útnak indultak, hogy a nap folyamán eljussanak a rokonokhoz, a szomszédokhoz és az ismerősökhöz. Sokak számára izgalmas és élményekkel teli nap volt ez, noha már évszázadok óta vannak olyanok is, akiknek terhére van a locsolók várása, vagy maga a locsolás. Régebben egészen más volt az emberek hozzáállása. Megtiszteltetésnek számított egyrészt a locsolók látogatása, másrészt azok vendégül látása. A locsolkodással egybekötött látogatások lehetőséget biztosítottak az emberi kapcsolatok ápolására és erősítésére, a rokonok felkeresésére, kibékülésre, vagy akár az ifjak ismerkedésére is. Egészen észrevétlenül, nem erőltetett formában, a fiatalok lehetőséget kaptak arra, hogy elsajátítsák az alapvető emberi udvariasság, a tisztelet, a vendéglátás és a társalgás menetének bevett szabályait.

Ma már, sajnos, ezekre a dolgokra egyre kevésbé terjed ki az emberek figyelme. A munkaszüneti napok öröme, a kész termékek felvásárlása, vagy épp a túlhajszolt készülődés eltereli a figyelmünket a húsvét lényegéről. Az elmúlt évek, évtizedek értékvesztő jelenségeiből tanulva azonban nem ártana odafigyelnünk a húsvét jelentőségére, ragaszkodnunk hagyományainkhoz, mivel, ha nem tesszük, feledésbe merülnek, elvesztik értelmüket és szükségességüket, s a jövő generációinak életéből már teljesen el is tűnhetnek.

Emlékszünk-e még gyermekkorunk húsvéthétfőire? Érzékeljük-e mi változott az óta? Tovább tudjuk-e adni azt, aminek egykor mi még részesei voltunk? Húsvét ünnepén érdemes elgondolkodni e kérdéseken, s azon, hogy mi magunk, személyesen, mit tudunk tenni a húsvéti hagyományok továbbéltetéséért.

Szilágyi Andrea történész, Érmihályfalva

(Bihari Napló)