Az emberek viszonyulása a valláshoz, a hit kérdése soha nem halványuló téma – most, húsvét idején pedig még inkább aktuális. Kapcsolódik ehhez a zarándokutak, zarándoklatok világa, tekintetbe véve azt is, hogy egész éven át hirdetnek társas utakat nemzetközileg ismert kegyhelyekre, de kevésbé ismert “szent emberek” nyughelyeihez is. Egy barátommal, akivel az élet kisebb-nagyobb dolgait szoktuk meghányi-vetni, szóba került a téma, és érdekes sztorit tudtam meg tőle. Saját és a történet másik főszereplőjének (az ő barátjának) nevét nem akarja nyilvánosságra hozni – előbb magát a történetet sem akarta, de kis rábeszélésre mégis engedett kérésemnek, miszerint ez nyilvánosság után kiállt. Bár a neveket így tehát nem írhatom le, és az eredeti fotókat sem használhatom, de olvasóim vegyék mintegy biztosítéknak a sajátomat arra nézvést, hogy mindez nem a kitaláció műve, valós személyekről, megtörtént esetről van szó. Az alábbiakban átadom tehát a szót barátomnak.

Mire jó az neki?

Ezelőtt 10 évvel egy nyugati barátom elhatározta, hogy részt vesz egy zarándokúton, a cél valamelyik szent ember földi maradványainak nyughelyet adó divatos európai kegyhely volt. Nem értettem, mire jó az neki, valahogy nem tudtam felfogni, mi értelmét láthatja egy ilyen útnak. Akkori eszemmel azt gondoltam, ha valaki Istennek tetszőt akar tenni, akkor segítsen az embertársán, legyen állatvédő, önkéntes betegápoló, vagy ilyesmi. Mi a csudának kéne hosszú utakra mennünk, mindenféle viszontagságoknak kitenni magunkat, és tisztelegni egy legenda előtt, aminek többnyire nagyon banális eredője van? Épp akkora butaság, mint a középkori szerzetesek önsanyargatása – gondoltam magamban. A barátom több száz kilométernyi, hónapig tartó utat vállalt be, tényleg komolyan vette az egészet. Úgy gondolta, készít egy dokumentumfilm-félét és megírja az útja történetét. Az egész akcióhoz szponzorokat keresett és talált is, elég rendes kis összeg jött össze.

“Szembesült önmagával”

Az útját követő ősszel eljött hozzánk. Kíváncsi voltam az élményeire. Persze megnéztem az összeállítást az útról, ami nagyon szép lett (azóta Hollywoodot is megihlette a téma), de engem nem ez érdekelt igazából. Azt szerettem volna tudni, mivel gyarapodott lelkiekben ezen az úton, egyáltalán: gyarapodott valamivel? Magamban azt gondoltam az egészről: lökött nyugatiak, nem tudják kínjukban meg jó dolgukban mit kezdjenek magukkal. Divathóbort, szeszély. Érdekes volt hallgatni az élményeit, éreztem a hangján, hogy őszintén beszél. Azt mondta, hogy “szembesült önmagával” ezen az úton. Maga mögött hagyta a megszokott életét, az úton “egyedül volt Istennel”. Átértékelt mindent: a kapcsolatait, a motivációit, céljait. Kilépett a megszokott szerepéből, egy vándor volt, aki tartott valahova, semmi több. Elhagyva a komfortzónáját, sikerült rendet tennie magában. Maga sem érti, hogyan történt, de más emberré vált. Rengeteg emberrel találkozott, akikkel kis ideig együtt haladt, aztán elváltak, a véletlenre bízva, hogy összefutnak-e még valaha az életben, vagy sem. Csak a történetük foszlányai maradtak vele. Sokan reménykedtek a csodában, ami meggyógyítja majd testüket-lelküket, segít a boldogulásban, könnyebbé teszi a keresztjüket, amit a vállukra dobott a sors. Elmondása szerint, ezek a zarándokok egy különleges kasztot alkotnak, legalább is arra az időre, ameddig a zarándoklat tart, aztán amikor visszatérnek az élet sűrűjébe, a hatás szép lassan elmúlik. De az élmény megmarad, függetlenül attól, hogy bekövetkezik-e a várva várt csoda, vagy sem.

Nagy terhet rakott rám

Jókora összeg megmaradt az út után a szponzorpénzből. Azt, legnagyobb meglepetésemre, felajánlotta nekem, hogy használjam belátásom szerint. Azt mondta, megbízik az ítélőképességemben, hogy jó célra fordítom majd. Megkért, hogy ne utasítsam vissza, mert ez a fejezet még mindig a zarándoklathoz tartozik: így döntött és csakis bennem bízik meg. Én pedig valahogy megéreztem, hogy nem mondhatok nemet, nincs jogom elutasítani, bár akkor még nem tudtam, hogy mit indít el ez az egész. Közölte velem, hogy nem kér elszámolást tőlem semmiről. Ettől egy kicsit kiakadtam, nem igazán tudtam hova tenni az egészet. Azt mondta, magamnak számoljak el vele, ha annyira fontos nekem az elszámolás. Innentől enyém a felelősség. Másnapra már rájöttem, hogy nagy terhet rakott rám ez az ember, de ezt végig kell csinálnom, nincs mese. Bevallom, nem sok kedvem volt hozzá az elején, de érdekes módon lassan elindult bennem valami. Eszembe jutottak emberek, akiknek bármilyen adomány hatalmas segítség lenne, talán valamit a közösségért is lehetne tenni. Aztán pár nap múlva már pörgött az agyam ezerrel, közben jöttek az aggályok is, hogy tökéletesen oldjam meg a rám bízott feladatot, rangsoroltam, mérlegeltem, osztottam-szoroztam, hogy mindenre jusson. Újra és újra felülvizsgáltam minden döntésemet. Azt hiszem, nincs olyan ellenőr, aki árgusabb szemekkel vizslatná át a számadást, mint a belénk vetett, feltétel nélküli bizalom! Ezt igazából akkor tanultam meg.

Megváltoztatta az életem

Ennek már nagyjából egy évtizede, nem is emlékszem pontosan, mire költöttem el a pénzt. Sokfelé jutott belőle, érdekes módon – mindenre. Csak azt tudom, hogy teljesen lefoglalt hosszú időre, hogy a legjobb helyét megtaláljam annak a pénznek. Közben egy csomó nyomorúsággal találkoztam, amit addig észre sem vettem. Döbbenet volt. Hatalmas hatással volt rám is a barátom zarándokútja, lényegében megváltoztatta az életem. Amikor mindez megesett, életem legkeservesebb drámáját éltem. A gödör legmélyén sorvadtam, évekig tartó depresszió nyomorította a lelkem. Képtelen voltam kikecmeregni, lényegében nem is akartam. Csak vegetáltam. Az életcélom abban az időben nagyjából az volt, hogy elérjek a végére ennek az értelmetlen légzőgyakorlatnak, aminek élet a neve. Azt hiszem, a barátom zarándokútjától számíthatom a magam gyógyulásának kezdetét. Amíg szorgosan igyekeztem hasznosan elkölteni a tőle kapott pénzt, rájöttem, ha már úgyis itt kell lennem még egy darabig, tekintve hogy a halálnak frásza van tőlem, talán tehetnék pár értelmes dolgot ahelyett, hogy magam sajnálom napestig. Valahol azt hallottam: addig élünk, amíg dolgunk van, hát akkor rajta, érjünk a végére mielőbb – gondoltam az elején.

…az a bizonyos kavics

Aztán lassan megfeledkeztem a saját bajomról, egyszerűen nem volt időm rá. Megéreztem, milyen fantasztikus dolog adni, és nem kérni érte semmit cserébe. Ez a legjobb fájdalomcsillapító minden lelki sebre. Bárkinek ajánlom. Rájöttem, hogy ha jó az irány, akkor mindig van segítség, akad társ és a jószándék is ragályos. Lassan kilábaltam egy élethelyzetből, ami valószínűleg záros időn belül megölt volna, ha nincs az a bizonyos kavics, ami kibillentett belőle. Mindennek sok-sok éve már. Ezelőtt 2 évvel tudtam csak meg a barátom fiától, hogy az apjánál rákot diagnosztizáltak a zarándoklatot megelőzően. Ő nekem soha nem beszélt erről. Meggyógyult. Ma is él. Meg hát én is, úgyszintén. Szóval, furcsa az élet, és tényleg tele van csodákkal, csak nem olyan bugyuta módon, ahogyan sokan képzelik. Léteznek csodák, és mindenkinek adatik pár belőlük, csak az emberek nem mindig ismerik fel őket. Pedig csak nézőpont kérdése.

(erdon.ro / Rencz Csaba)