Régen a Bujanovics és a Lévai kriptában is meghúzódhattak, aludhattak bujkáló emberek. Búvóhelynek jó volt a temető, betyárok, szegénylegények húzták itt meg magukat, és mindig akadt virtuskodó legény, aki be akarta bizonyítani, hogy nincsenek szellemek.

Az érmihályfalvi “betyárok” is a temető kriptáiban találtak szállást, búvóhelyet. Ilyen volt Rinyu Jóska, virtuskodó legény, törvényt nem tisztelő, olyan “kivagyok-legény”. Róla mesélik, hogy 1920-ban katonának kellett volna mennie. Megtagadta a behívó parancsot, csendőrök jöttek érte, de kereket oldott. Árkon bokron át futott, a temető kriptájáig meg sem állt, ott bujkált heteken át. “Apa és fia egy éjjel hazafelé baktatott a temetőn keresztül, amikor a Bujanovics kriptából fényt láttak kiszűrődni. Amikor a kripta felé közeledtek a fény kialudt. Ez a dolog aztán fülébe jutott az akkori csendőrparancsnoknak. Másnap ki is ment a helyettesével a temetőbe. Be is kukkantottak a kriptába, de ott csak egy félig leégett gyertyacsonkot és egy ócska bundát találtak a cementre leterítve. Aki ott volt, az már rég messze járt és bottal üthették a nyomát.” – írta 2001-ben Szilágyi István, az Érmihályfalvi Figyelőben.

Mesélik, hogy Sághi Zsiga is igen belemenős legény volt a maga idejében és a Lévai kriptában tanyázott. Az egyik holdfényes nyári éjszaka egy, a Dihenesi negyedbe udvarló fiatalember a temetőn át ment haza. Sági felismerte, s a kriptából kiszólt, hogy adjon neki tüzet, pipázni akart. A fiatalember megijedt, azt hitte, hogy kísértet, hazáig rohant lélekszakadva. Szegény élete végéig szívbeteg maradt.

“Itt volt egy ember, aki bújkált a temetőben” – mesélte 2012-ben egy másik adatközlő. “A temetőben bújkált, meg a kriptájokba bement, hogy ott rejtőzzik a katonaság elől. T. Zs. itt a temetőn túl oda járt udvarolni. Igy éjjel jött hazafelé. Na, volt ott egy örökzölddel befutott, egy ilyen régi fa a temetőben És ű oda felállt, felbújt, hogy onnan nizzen széjjel, mert holdvilág vót, űtet nem látták, ű meg széjjellátott. Ez a Zs. jött hazafelé a temetőn keresztül, hát csend vót, minden, az meg megismerte, aszongya, Zs, nincs egy gyufád? Az megijedt, úgy, hogy hazáig meg se állt, annyira szaladt.”

Hallottunk egy másik virtuskodó legényről is, aki meg akarta mutatni, hogy nincsenek szellemek, vagy ha vannak is, ő nem fél tőlük. Fogadásból ez a bátor legény éjfélkor a templomajtó elé, a földbe kellett szúrja a kését. (Nagyon régen a templom körül temető volt.) Amikor lehajolt, izgalmában a bőgatyáját is odaszúrta, s amikor futni akart, “megfogva érezte magát” s úgy megijedt, hogy meghasadt a szíve, holtan rogyott össze.

Gyermekkorom egyik ismerős alakja, Bradács Miska is kriptalakó volt. Ez a gyengeelméjű ember egész nap kóborgott, a gyermekek csúfolták, nem bánta, minden este hátára vette a dunyháját, s ment az akkor még lezáratlan Bujanovics kriptába aludni.

               Kovács Rozália helytörténész

Felhasznált irodalom:

– Magyar Zoltán: Érmelléki népmondák, Barót 2012.

– Szuhányi Katalin: A város fölött… in. Hol sírjaink domborulnak, Nagyvárad 1997.

– Szilágyi István: A mi Rózsa Sándorunk in. Érmihályfalvi Figyelő, Érmihályfalva 2001.