Úgy tűnik, végül mégiscsak beköszöntött az igazi tavasz. Ennek cáfolhatatlan bizonyítéka az, hogy megszervezték első kirándulásukat az Érmihályfalvi Szépkor Nyugdíjas Egyesület tagjai. Hogy miért fontos ezt hozzátenni? Azért, mert az idősebb korosztály már nehezebben mozdul ki „kicsiny fészkéből”;, amikor kint a mínusz fokok diktálják az életmenetet.

A 2017-es esztendő első útja hazai, pontosabban bihari tájakra vezetett. Igazodva az Arany-évhez, Nagyszalontára látogattunk el, ahol első utunk, természetesen, a Csonka-toronyhoz vezetett, ahol, apró szervezési bizonytalankodások után, végül mégis sikerült bejutni az ódon, emblematikus épületbe. Egy nagyszerű mesélő-előadókészséggel megáldott mezőgazdasági szakember fogadta a csoportot. (Amint elmondta, csak nemrég vette át az emlékhely igazgatását és gondozását, most negyedéves a református teológiai főiskolán, októberben pedig egy agyvérzése volt). Jól felkészült előadást-ismertetőt hallhattunk tőle, amit csak nagyon kis mértékben befolyásolt néha akadozó beszéde.

Bennem felébredt az egykori gimnazista diák szelleme, aki kb. 50 évvel ezelőtt járt először ezen a helyen az osztályával és magyartanár osztályfőnökével. Most egyike voltam azoknak, akik sikeresen fel-és lejutottunk a számtalan fokot számláló csigalépcsőn. (Erre büszke vagyok, mert csupán jóleső fáradtságot éreztem a teljesítmény után, miközben számos részvevő csak lentről nézett fölfelé! Igen, ezt jelenti az élet, bár, remélem, ez csak a kisbetűs változata annak!) Bár tárlatvezetőnk felhívta a figyelmünket arra, hogy a múzeum éppen tatarozás, a tárgyak pedig restaurálás alatt állnak, ezért csupán fél szájjal jegyzem meg, hogy nem kis adag csalódás vegyült az örömünkbe, legalábbis azokéba, akik már jártak itt régebben, ugyanis elég foghíjas volt a kínálat, többnyire néhány asztal és szék árválkodott a termekben, meg néhány könyv, amikért nem volt igazán érdemes fölmászni a temérdek lépcsőn.

Láttuk ugyan a fotelt, amelyikben a költő visszaadta lelkét a Teremtőjének, ám hiába kerestem a legendás kalapot a fogason, melyet Kányádi Sándor is megénekelt, s melyet egykoron én is felpróbálhattam. Persze, akkor is nagynak bizonyult számomra…

Valamilyen okból kifolyólag, nem mentünk el a szülőházhoz, melyről azt mondják, hogy azóta már tájházzá avanzsált. Sajnálom a dolgot, úgy látszik ezt magánkirándulással kell bepótolnom.

Nagyszalonta gyönyörű, madárfüttyös parkjai és méltóságteljes, a magyar történelem levegőjével átitatott szobrai ünnepélyes hangulatot kölcsönöztek a városnak, amit csak aláhúzott a halhatatlan költő neve, melynek fénye, talán, minden lakosa arcán egyformán ragyogott, nemzetiségi hovatartozás nélkül.

Szokás szerint, hazafelé jövet, egy nagyon okosan elhelyezett és karbantartott, út menti fogadóban ebédelt a csapat zöme, Nagyváradon a felújított várat járhattuk be a mihályfalvi Porsztner Kitty régész szakszerű vezetésével, aztán örömvásárlás következett a szintén út menti bevásárlóközpontban, és végül szerencsésen hazaérkeztünk, így aztán mesélhetünk azoknak a társainknak, akik pótlistán maradtak. Ám fel a fejjel, jön majd a következő! Tervek szerint a Máramaros megyei Szaplonca vidám temetőjébe látogatunk majd el.

Boros József