Nyakó József polgármester beszéde, mely elhangzott vasárnap délután, a főtéren, az ’56-os emlékmű előtt.

“Tisztelettel és szeretettel köszöntök minden meghívottat, vendéget, testvérvárosunk, Hajdúnánás küldöttségét és polgármesterét, Szólláth Tibor urat, Polonyi Géza konzul urat, Cseke Attila szenátor urat, a felekezetek képviselőit és minden érmihályfalvi emlékezőt az 1956-os forradalomnak és az Érmihályfalvi Csoportnak szentelt ünnepünkön.

Megtisztelő feladat számunkra, aminek örömmel tesz eleget az érmihályfalvi RMDSZ csapata, hogy a főhajtás és az emlékezés, az idei ünnepség is méltó legyen a forradalom eszméihez és az Érmihályfalvi Csoport áldozatvállalásához.

Beszédem mottójául Pomogáts Béla egy gondolatát választottam, mely így szól: “Régi történelmi tapasztalat, hogy csak az a nép veszhet el, amely lemond önmagáról, elfelejti múltját és hagyja, hogy szétszórják hagyományait.”

Mindjárt itt, az elején hangsúlyozni szeretném, hogy nagy öröm és elégtétel számomra, hogy a helyi magyarság egységesen, összefogva és nem külön-külön, különböző órákban ünnepel, koszorúz. Az együtt-ünneplés reményt adhat arra, hogy a mihályfalvi magyarság a hétköznapjait is képes lehet együttműködve megélni. Nem vagyunk annyian, mi magyarok, hogy megengedhessük magunknak a pártoskodást és a széthúzást. Túl sok körülöttünk a bizonytalanság és a ránk leselkedő veszély. Merénylet és bűn volna makacsságból, vagy vélt sérelmeink okáén bomlasztani családot, egyházi vagy civil közösségeket, megcsapolva éppen azokat a vérereket, amelyek az életet, az erőt és a jövőt jelentik mindannyiunk számára, itt, Érmihályfalván. Örömmel látom azt is, hogy az Érmihályfalvi Csoport leszármazottai nem az elvándorlást választották, mint nagyon sokan mások, hanem a szülőföldön maradást, az építkezést. Székely Albert, Rimay János, Torda Dániel, Csongrádi Ferenc unokái, dédunokái itt vannak most közöttünk, makacsul ragaszkodva ősi gyökereikhez, apáik hagyatékához, példásan építve idehaza családot, otthont, hazát.

Csak azok a nemzetek maradtak fenn a történelem során, akik vesztes csatáik után méltósággal eltemették halottaikat, begyűjtötték és újraélezték kardjaikat, majd a harctér szennyétől megtisztított zászlaik alatt újra tudták rendezni soraikat, hogy megfeleljenek az élet újabb kihívásainak. Minden megpróbáltatás után, így ötvenhatot követően, nekünk magyaroknak is ki kellett simítani ráncainkat, és meg kellett találni a folytatás, a felemelkedés lehetőségeit. Néhány évtized bukdácsolása után, markáns, elvhű politizálásának köszönhetően nemzetünk ma már Európa meghatározó szereplőjévé vált. Ha nem vontuk volna le a tanulságokat történelmünk során elkövetett hibáinkból, ha tétlenül toporogtunk volna Mohács, ’48 vagy ’56 után, akkor ma biztosan nem lehetnénk példaképei más, feltörekvő nemzeteknek. A nagy véráldozatokat követő korok és csaták után nekünk, magyaroknak, már nem hadvezérekre, tábornokokra van szükségünk, mint inkább felkészült, bátor kiállású, bölcs politikusokra, akik vérontás nélkül tudják sikeressé tenni nemzetünket.

Mindannyian tudjuk, kedves hölgyek, tisztelt urak, hogy manapság nem szűkölködünk jó adottságokkal bíró politikusokból, sem az anyaországban, de nálunk sem. Tárgyalásaikban, alkuikban nem mennek a falnak, de, ha kell, igenis elmennek a falig. Felmérik és érzik a pillanat és a hangulat szakítópróbáit. Körültekintéssel választanak szövetségeseket, de a legfontosabb szövetségesünk a magyar nép, határon innen és túl. Nekünk, romániai magyaroknak csak jót tehetne, ha hazánk is csatlakozna a Visegrádi Négyek államközi társulásához, látva azt a számtalan megvalósítást és fejlődést, ami a négy államban végbemegy. A csatlakozáshoz egyelőre hiányzik a politikai szándék, csak remélhetjük a változást.

Bizakodással tölt el bennünket, e vidék magyarjait, az az egymásra találás, ami a Fidesz és az RMDSZ kapcsolatában végre bekövetkezett. Egy elvesztegetett negyedszázad után ma már egyesíteni tudjuk erőinket, többek között azért is, hogy az ide született magyar itt, szülőföldjén találja meg boldogulását, ne kényszerüljön elvándorolni. Az Orbán Viktor miniszterelnök úr és Kelemen Hunor elnök úr közötti egyre gyakoribb és egyre tartalmasabb találkozások, melyeknek sok esetben Cseke Attila szenátor úr is részt szokott venni, arra engednek következtetni, hogy megtalálták, megtaláltuk a közös hangot elképzeléseink, terveink megvalósításához.

Egyik nagy közös tervünket miniszterelnök úr fogalmazta meg a Kolozsvári Református Teológia idei tanévnyitóján, amit akár beszédem második mottójaként is vállalok és így szól: “Erdélyben mától a jövőt magyarul írják!” Hozzátenném, hogy a Partiumban, a szórványban és főleg a tömb-magyar vidékeken ez a követendő utunk. Ahhoz, hogy ezen az úton célba érjünk, szoros együttműködésre van szükség a politikai szereplők, egyházak, civilek és a transzilván szellemiséget valló és követő, szülőföldjükhöz ragaszkodó fiatal generáció között. A több kézzel a magasba emelt nemzeti zászló büszkeséggel és bizakodással tölti el minden Kárpát-medencei magyar szívét-lelkét, hisz ez csak jót hozhat nekünk.

Napjainkban mi is vívjuk békés forradalmunkat éppen azokért az eszmékért, amelyekért az Érmihályfalvi Csoport tagjai életükkel vagy szabadságukkal fizettek. Ha ma élnének, biztosan arra buzdítanának minket, hogy halaszthatatlanul és feltétel nélkül írjuk alá azokat a tiltakozó íveket, amelyekkel a számunkra 100 éve beígért, de a mai napig sem teljesített jogainkért harcolunk. Ez a kezdeményezés egy lehetőség, hogy megvívjuk éppen aktuális csatánkat. Aki lemondóan legyint vagy elbagatellizálja tiltakozásunk fontosságát, az megérdemli sorsát. Ezzel csak az a gond, tisztelt hölgyeim, uraim, kedves barátaim, hogy ez a hozzáállás veszélybe sodorja egész őshonos nemzeti közösségünk létét, jövőjét. Felhívom hát a tisztelt jelenlévők és általatok minden mihályfalvi magyar figyelmét, hogy vállalja véleményét és velünk, az RMDSZ-szel együtt, aláírásával tiltakozzon kisebbségi jogaink hiányosságai miatt.

Végezetül megköszönöm mindenkinek, aki úgy érezte, itt kell lennie velünk ezen az ünnepen. Külön köszönöm vendégeinknek, akik jelenlétükkel megtiszteltek bennünket, fellépőknek, műsorvezetőknek, technikusoknak, a zászlós ifjaknak és mindenki másnak, aki hozzájárult e méltó emlékezéshez.

Azzal búcsúzom, hogy jövőre is itt leszünk. Várunk titeket is, és mindenkit, akinek fontos Érmihályfalva múltja, jelene és jövője.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.”