A 2015-ös év kezdetén, a magyar kultúra ünnepén szeretnék megosztani veletek /önökkel néhány gondolatot anyanyelvünkről,a magyar nyelvről, mely szerintem alapja és tartópillére nemzetünk kultúrájának. Kicsi gyermekkortól összeköt minket embertársainkkal, népünk élő és feledésbe merülő értékeivel. Pedagógusként úgy hiszem, óriási részünk van kultúránk ápolásában, terjesztésében és gazdagításában egyaránt. Nagy kincset birtoklunk azáltal, hogy az apró gyermekeket az első találkozástól kezdve, nap mint nap megismertethetjük nyelvünk csodálatos értékeivel. Az első egyszerű, csilingelő hangú mondókáktól kezdve a komolyabb hangvételű irodalmi művekig rengeteg élménnyel és ismerettel gazdagíthatjuk diákjainkat, melyek megalapozzák és örökké tehetik számukra anyanyelvünk tiszteletét, szeretetét. Hisz a hat éves korban hozzánk érkező gyermeki lélek oly tiszta, őszinte, formálható és építhető. Minden nap új és új lehetőségek nyílnak számunkra, hogy alakíthassuk növendékeink személyiségét, érzelemvilágát, formálhassuk a bennük rejlő készségeket, felfedezzük a tehetséget. Az előkészítő osztály bevezetését őszintén szólva kissé kétkedve fogadtam. Túl korainak ítéltem meg a hat éves gyerek iskolába íratását. Most, három hónap távlatából, úgy érzem nem így van, sőt, kellő nevelési “taktikával” a gyermekek őszinte szeretetével és nem utolsó sorban kellő toleranciával, játékosan ismertethetjük a kisgyermekeket a “világgal”.
Anyanyelvünk olyan kincsünk, melyet nem volna szabad “átszőni” egyre több idegen nyelvből átvett kifejezéssel. Úgy hiszem, a jó pedagógus egyik fő feladata megtenni mindent annak érdekében, hogy a diákok, ha lehet, inkább magyar kifejezéseket használjanak. Mi más lehetne ennek megoldása, mint a jó példa. Nem attól lesz valaki “művelt” polgár, hogy a lehető “legmenőbb” idegen kifejezéseket használja!
Igen dicséretes és szívet-lelket melengető, hogy városunkban a hagyományainkat őriznünk és ápolnunk kell, s erre kell nevelnünk gyermekeinket is. Büszkék lehetünk arra, hogy városunkban szép számban élnek kultúrát kedvelő és ápoló emberek, kiknek igenis szívügye a magyar kultúra ápolása, gazdagítása. Van-e felemelőbb a magyar ember számára, mint anyanyelvén énekelni, szavalni, beszélni, gondolkodni és tanítani?!
Így az új év kezdetén talán leírhatom őszinte véleményem: talán, ha minden ember saját munkáját teljes odaadással, becsülettel végezné, levetkőzve ama csúf szokást, hogy hibát keressen mások munkájában, irigység nélkül értékelnénk azt, amit egy másik ember alkotott, tett, követve példáját, esetleg csatlakozni hozzá, nem folyton a rosszat feltételezni másokról, hanem meglátni a jót, bármi kevés is legyen az és ami legfontosabb, ember-embert szeretve, azt a bizonyos szekeret egy irányba húzni, s nem magyar-magyar ellen munkálkodni – lehet-e másképp élni? És érdemes-e?
Egy nemzet kultúrája nem lehet senkinek a személyes tulajdona, hanem közös tulajdon. Rontani, rombolni, pusztítani lehet, de építeni csak olyan állam képes, amelynek polgárai szabadon beszélik meg egymás között, hogy mit helyes és mit helytelen gondolniuk és cselekedniük. Ahol az én, te, ő, mi, ti, ők rendje egyszerre, de nem egymás ellenében uralkodik.
Talán nem is gondolkodunk el azon, mennyi érték rejlik körülöttünk. Egy kézfogásban, egy ölelésben, egy mosolyban, apró dolgokban, amikkel nem is törődünk, pedig fontos része az életünknek. Egyik összetevője és úgy hiszem, megalapozója személyiségünknek, jellemünknek a nyelv, amit beszélünk: a magyar nyelv. Ez anyáról gyermekére száll, öröklődik, és egyre értékesebbé válik a számunkra.
A mai felgyorsult, anyagias világban sajnos egyre elidegenedik az emberek beszéde. Pedig minden egyes szónak érzelmi hatása is van. Vannak szavak, melyekkel lágyan ölelni, simogatni tudunk, s mellyel egyaránt szúrhatunk tüskét, ejthetünk felszínes és mély sebet is a másik lelkében. Mert bár a szavainkra nem emlékeznek tisztán, az érzés, amit keltettek, mindvégig megmarad. Kölcsey Ferenc szerint “Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény.” A megpróbáltatások, amelyeknek kitesz az élet, nem a testünket, hanem a szívünket támadja és mégis van remény és kitartás, nem törünk meg. Holnap új napra ébredünk. Az új nap pedig új lehetőségeket hordoz magában.
Feladatul jutott nekünk édes anyanyelvünk megőrzése, az ősi ajándék továbbadása.
Chevalier de Berris francia nemes ezt írta a magyar nyelvről: “Egészen különös ez a nyelv, kissé talán nehéz is. De mindevvel nem törődve, megtanultam, mert jól csengő. Az általam ismert nyelvek közül a legszebbnek és legtisztábbnak tartom. Különösen, ha egy hölgyet hall beszélni az ember, akkor vele együtt a nyelvbe is bele kell szeretni.”;
Bár lenne minél több magyar, aki átérzi: nyelvében él, és őbenne él a nyelv. Aki élvezi a mondat szépségét, teljességét, kerekségét, a gondolat koreográfiáját, a megtalált szavak helyettesíthetetlenségét.
Szóljunk hát minél gyakrabban szépen, tisztán, emberi nyelven “Jót, s jól. Ebben áll a nagy titok.” (Kazinczy Ferenc)

Gábor Éva tanítónő
az érmihályfalvi RMDSZ-Nőszövetség alelnöke 2015. Január