Bizonyára ismerik azt a ma már klasszikus interjú-részletet, melynek során egy pesti riporter arról érdeklődik Bodzaforduló (hideg teleiről elhíresült Kovászna megyei kisváros) polgármesterétől, hogy milyen rendkívüli intézkedéseket foganatosítottak, tekintettel a -28 Celsius fokra? Az elöljáró először nem is értette a kérdést, aztán kis gondolkodás után, úgy székelyesen, ennyit mondott: “Éccakára begyühet a kutya.”
Ennek fényében elmondhatjuk, hogy a mi vidékünk is “jól tartja magát”, hiszen éjjelente manapság nálunk sem ritka a -20 fok körüli lehűlés. Egészen pontosan -17,5 fokot mértek január nyolcadikán éjjel 1,30 órakor Székelyhídon, tudtam meg Kulcsár Elisabetától, aki már 22 éve dolgozik a Nagyvárad-Nagykároly-Zilah háromszögben egyedüli meteorológiai megfigyelőállomáson. Olvasóink az évek során már többször olvashattak “helyszíni tudósítást” a hőmérők környékéről, így szinte nyomon követhettük az állomás fejlődését.
A kezdeteket persze csak hallomás alapján, hiszen tavaly volt 60 éves, 1956-ban alapították. Nos-stop szolgálat volt, a központ feletti dombon mért adatokat viszonylag rövid időközönként kellett továbbítani akkor még régi, vonalas telefonon. Aztán majd megérkezett a mobiltelefonos és sms-korszak, közben a szolgálat is időszakosra változott. Ami nem változott: a mért adatokat Temesvárra, majd Bukarestbe továbbítják, ahol az összesítések utáni előrejelzések is készülnek.
A már említett évforduló aztán gyökeres változást hozott: egy országos fejlesztési program keretében az ország egyik legmodernebb, automatikus megfigyelő állomásává vált a székelyhídi, tudtam meg Kulcsár Elisabetától, aki mosolyogva vette tudomásul “csalódásomat”, amikor meg is néztük a dombtetőn az új rendszert, és én csillogó-villogó hőmérők meg egyéb titokzatos kütyük helyett “csak” egy oszlopot láttam. Valójában jól láttam, hiszen a (becslésem szerint) 12 méteres rúdon foglalnak helyet a hőmérsékletet, a szélirányt és sebességet, miegyebet regisztráló műszerek, de a réginél kisebb heliográf (a napsütéses időszakot méri) is. Csupán a csapadék mérésére van egy különálló alkalmatosság. Mindemellett a régi műszerek is megmaradtak: a napsütés elől kis házikóba zárt illetve a talajszinten elhelyezett hőmérők, a szélkakas-szerű széliránymutató, az önálló és méretesebb heliográf, stb.
Ezekre még mi szükség? Egyrészt biztonsági okokból, ha a modern berendezés mégis “lefagyna”, másrészt ezeken lehet még mindig a legjobban megmutatni a megfigyelési módszereket az állomást időnként meglátogató iskolásoknak, válaszolta Kulcsár Elisabeta. (És persze a kíváncsiskodó újságírót is le lehet kötni valamivel, teszem hozzá ezt már én.) A mostani hideg is Oroszország felől jön, mint máskor is, tudom meg, miközben a dermesztő szél ellen fázósan összehúzott kabátokban ereszkedtünk le a dombról az irodába, melyben cserépkályha gondoskodik a melegről. Itt jegyezzük meg, hogy a műszerek modernizálása megelőzte a régi épületét. Visszatérve az adatokra, beszélgetésünk idején (kedden kora délután) Székelyhídon -7 fok volt, ugyanakkor az állandóan frissülő, monitoron követhető országos térkép szerint a leghidegebb Baróton (-18), a “legmelegebb” Mangálián (-1) volt.
Az idei télen eddig a legkisebb helyi maximum -11 fok volt, ezt január 7-én mérték.
Ritkán, de megesik, hogy megyénkben hidegebb van, mint mondjuk az ország leghidegebb pontjaként számon tartott hargitai Gyergyóalfaluban. Erre a minap is volt példa, amikor a különleges mikroklímájáról ismert Biharfüreden -28 Celsius fokig zsugorodott a higanyszál. Két “leg-leg” adatot is kikeresett nekünk a Bánát-Körösvidéki Regionális Meteorológiai Központ székelyhídi megfigyelőpontjának vezetője: az elmúlt 60 év során a leghidegebbet 1982. január 17-én mérték, -27,4 fokot, a legmelegebbet pedig 1961. augusztus 11-én, +40,3 fokot. A végére marad talán a legfontosabb kérdés: mikor lesz vége ennek a hidegnek?
Biztos választ nem tudunk, ellenben újra idéznénk a fentebb már megszólaltatott bodzafordulói polgármestert, aki ugyanazon interjú egy másik kérdésre – milyen az élet a hideg télben? – ennyit mondott: “Fogas az idő, de ilyen a tél!”
(erdon.ro / Rencz Csaba)