– Milyen volt Berecz András gyermeknek, fiatalnak?
– Nem voltam éppen olyan nagyon jó gyermek, de vágyakoztam rá. Ebben az akadályozott meg, hogy a bohócságot, a tréfát féktelenül szerettem, de már akkor kezdtem megtanulni, hogy ennek a szenvedélynek az emberi társadalomban hatása van. Sokszor nekiszaladtam a falnak, éreztem, hogy jó tanárokat, kedves, jóindulatú embereket billentek ki a jókedvükből, megszomorítok olyanokat, akiket nem kellene, mert a bennem bujdosó kisördög mindent megragadott, hogy szavakban bejelentkezzen, hogy köszöni szépen, él, tartós egészségnek örvend és minden helyzetben csak a tréfát keresi. Már az óvodában is tudtam, hogy a csendes pihenő nem lesz se csendes, se pihenő, körülöttem senki nem aludt. Korán meg kell tanulni, hogy ennek hol a határa.
– Mesélne egy meghatározó élményt a gyermekkorából?
– Ezzel az élménnyel meghatározom édesanyám gondolkodását, világlátását is. Ő mesélte egészen kiskoromtól, hogy még látta az utolsó ősembert. Kérdeztem, hogy mégis hol volt neki ekkora szerencséje? Hát a vurstliban, egy vidám forgatagban. Édesapjával Kunhegyesről feljöttek Budapestre a vásárba, ahol 20 fillérért egy szőrös embert mutogattak, aki rázta a láncait és agyara volt: úgy hirdették, hogy ő az utolsó ősember. Már alig vártam, hogy az iskolában szó essen az ősemberről, jelentkeztem és azt mondtam, hogy az én édesanyám még látta az utolsót. Akaratomon kívül harsány kacagásban tört ki az osztály, azt gondolták, nagyon vicces vagyok. Utána számon kértem édesanyámat, milyen zöldségeket mondott nekem, és csodálkozva mondta, hogy ő tényleg látta. Ezzel talán sikerült megvilágítanom, milyen különleges családba születtem. Édesanyám 42 éves korában szült, és egy egészen más világot hozott magával, mint az én környezetem. Tévénk sose volt, viszont vidám estéink bőven, amit nem mások és nem a képernyőről biztosítottak; az egyetlen fő csatorna édesanyám volt. Édesapám nagyon sok mindennel foglalkozott, 13–15 nyelvet nagyon jól tudott. Egyik foglalkozása szakfordító volt, bonyolult jogi, gazdasági szövegeket fordított néha egyik idegen nyelvről egy másikra. Ő is falusi ember volt, egy kis hatszáz fős erdei faluból, a ma már Szlovákiához tartozó Gömör megyéből származott.
– Mi szeretett volna lenni kiskorában?
– Határozottan semmi, mintha ez vonzott volna a legjobban. Úgyhogy ez a semmi, ez a fogalmam sincs, mi akarok lenni érzés egészen egyetemista koromig elkísért. Egyszerűen nem akartam betagozódni, nem akartam munkahelyen lenni, és ezt sikerült is megőriznem. Véletlenszerűen voltak munkahelyeim, de éreztem, hogy ez nem fog sokáig tartani. Dolgoztam például az Illatos úton, sósavat pakoltam kazánkovácsoknak egy AVIA teherautó platójára, utána az erdészetben is dolgoztam, tizenhat szótag volt a személyimbe beírva: időszaki erdőművelő sétaút-karbantartó. Tehát a hétvégi kirándulások után én szedtem össze gumikesztyűvel a szemetet, valamint döglött őzet ástam el, és fát ültettem.
– Ilyen szakmák után hogy tért a mesemondás útjára?
– A mesemondás felé már szinte születésem óta sodródtam. Ahogy a nyelvem fel bírtam emelni, már lényegében mesét mondtam. Sosem azt mondtam el, ami történt velem, hanem azt, ami arról eszembe jutott. Úgyhogy terjedt is rólam, hogy Andriska mintha vagy nem volna százas, vagy egy kicsit hazudna, de végül is ez a mesemondás lényege.
– Úgy veszem észre, hogy a családi háttér merőben megalapozta azt, amivel ma foglalkozik.
– Megalapozta, hiszen agyoniskolázott édesapám és édesanyám is pesti tempóktól idegenül gondolkoztak, az egyik megmaradt Gömör megyeinek, a másik kunhegyesinek. Minden porcikájuknak idegen volt Budapest. Amikor az iskolából pesti beszédet hoztam haza, egy perc alatt lecsavarták a számról, azt mondták, ez nem a tiéd, fiam, ennek hagyj békit, ne vedd el a pestiektől.
– A mesemondás a fő nyomvonal, de mivel foglalkozik még ezen kívül?
– Sok mindennel, mivel senki nem tiltja meg. A főnököm csak a Jóisten, ezért én 180 fokos fordulatot is büntetlenül tudok venni. Négy-öt évig szakadatlan csak a műfordítással foglalkoztam, senki nem állt elém, hogy ezt most azonnal hagyjam abba. Majd a fotózás is előtérbe került, egy időben az előadásaim fele képek mutogatásával telt. Már második éve tanulmányozom Shakespeare munkásságát, de ezt sem azért, mert drámatörténettel akarok foglalkozni, hanem szembejött, és a végére akarok járni. A Nemzeti Színház egyik színdarabjába hívtak meg, ami nekem akkora élmény volt és nagy újdonság. Én már a színművészetit nem fogom kijárni, mondjuk nem is akarom, de a nagymestert, az öreg Shakespeare-t megkérdeztem. Végigolvastam és kijegyzeteltem az összes drámáját, és amit ő a színházról vall szinte minden darabjában, azt magam elé vettem mindennap, és most úgy érzem, hogy valamivel okosabb vagyok. A görögökkel is foglalkozom talán már két éve, ebből még ki se találok, olyan örömömre van ez most. Csináltam is belőle egy műsort Síp és lant címmel, de még másik négyet tudnék. Csuvas népdalokat is fordítottam, ebből könyv is készült, majd öt év pihenő után egy dupla lemez is született, amin a csuvas népdalokat énekeljük az én fordításomban, magyarul.
– A mese- és népdalgyűjtés folyamatos?
– Nem, mert a nagy mesemondók, akiket én ismertem, elmentek már innen. De jó beszédű embereket még mindig találok – anélkül el is pusztulnék –, akiktől viszont úton-útfélen, vonaton ölembe hull egy-egy történet. Ha a térséget vesszük, akkor leginkább Székelyföldről, Zalából, Nagykunságból meg Gömörből gyűjtök. De úgy vélem, hogy a magyar nyelvnek valamilyen egészen szerencsés, sűrű állapota mégis Háromszék, Udvarhely, Csík, Gyimes környékén maradt az igazi. Ezt egyébként nem csak én mondom: Sütő András a szómagoncokért, nyelvi észjárásokért a Hargitára kapaszkodott fel, hogy újratanulja a magyar nyelvet, hogy megfrissítse, hogy megoltsa. Ezt a modellt én is jól ismerem. Kodály és Bartók is főleg Erdélybe szaladt eredeti és élő népdalokért, és Kodály vakmerően meg is írja: annyira marad meg a magyar zene, amennyire székely marad, ez az egy esélye van, hogy megfrissüljön.
– Miért fontos a mesemondás az ön és a hallgatósága számára?
– Nekem azért fontos, hogy létezni tudjak, mert nekem ez annyira jólesik, hogy ha nem volna, akkor beteg volnék. Hogy a közönségnek miért jó, azt tőlük kell megkérdezni. Abban a helyzetben, amiben én vagyok, nem túl szerencsés, ha a szándék kilátszik. A művészetben, mikor a szobrász elmondja, miért faragta a szobrát, az általában azért van, mert a szobor nem túl jó; ha a festő hosszan ecseteli, hogy a képe miért jó, akkor kár volt az ecsetet fölvennie. De annyit elmondok, hogy azért is fontos a munkám, mert kéthetenként kivész minimum egy nyelv a világból, egy eredeti, más nyelvekhez nem hasonlítható észjárás tűnik el a Földről. Én minden nyelvet megsiratok. A magyar nyelv is fenyegetett helyzetben van, hihetetlen tempóban rongálódik, pusztul. Az újjászületéseit nem a maga logikájával, hanem idegen minták alapján teszi meg. Egyre kevésbé hasonlít önmagához. Ebben a helyzetben mesét mondani, amit óriási területen is, és időben régóta megértenek, olyan, mintha egy természetvédelmi területen a kihalásra ítélt növényeket és állatokat természetes környezetükben igyekezne megtartani az ember. De ezeket rosszul esik mondanom. Én nem igyekszem semmit sem megtartani. Az igyekvés szánalmas cselekedet, a mesemondás viszont a létező legnagyobb boldogság. Isten őrizz, hogy bottal verjem a gyermekeket és a közönséget a mese irányába, ez borzasztó lenne. Kétféle pásztor van: az egyik a nyáj mögött jár, és az elkóborló jószágot bottal igazítja a többihez, a másik pásztor pedig elől megy, füttyög, énekel, furulyázik és a nyáj megy utána. Ez utóbbit rokonszenvesebbnek, érdekesebbnek tartom: olyan hangot megütni, hogy a közönségnek muszáj legyen abba az irányba menni, mert örömöt okoz neki. Fogalma sincs, hogy miért, csak egyszerűen jó.
– Mit tehet a „bárány”; azért, hogy ebből az örömből és meséből több jusson a saját életébe? Nem lehet a pásztor mindig vele, hogy meséljen.
– Ha a nyájjal megszerettetjük a mesét, akkor otthon ő maga is pásztorrá tud válni. A mesével élni lehet. Ha elzárod a televíziót, és magad mesélsz a gyermeknek, csodálatos, titkos kötelék jön létre a gyermek és az anya vagy az édesapa között. Ez láthatatlan. Le lehet élni úgy egy életet, hogy egy apa a gyermekhez egy értelmes, igaz, őszinte szót nem szól. Senki nem kéri számon. Le lehet élni egy házasságot vagy kapcsolatot, hogy két őszinte szót nem tudtak szólni egymáshoz, ilyen is van bőven. De mikor sikerül, kiderül, hogy valamiért az emberi élet méltó lesz, csak azért, mert el tudtad a másiktól fogadni az őszinte szót, aranyhidakat tudtok építeni egymás között. A mesemondás ilyen csodálatos kapcsolat, a lélek oda-vissza vándorol, és ezt a gyermek örökké magában hordozza.
– Nem először jár Bihar megyében, Nagyváradon. Hogyan választja ki, hogy hova megy éppen?
– Sosem szoktam azt mondani, hogy itt vagyok, hívjatok meg. A mai előadók nagy része ehhez ért, de én ezt nem tudtam megtanulni. Menedzserem sincs, de van egy kedves jó barátom, aki kicsit betölti ezt a szerepet, és olyan helyekre vitt el, ahol az embereknek nem jut eszükbe meghívni, de mikor odaérek, akkor örülnek. Így jutok el olyan szórványokba is, mint Krassó-Szörény megye, ahol három szót szólok és zokognak, és nem azért, mert olyan súlya van annak, amit mondok, hanem mert annyira ritkán kapnak az anyanyelvükből valami szépet, kedveset, jót. Miközben kacagnak – ezt a magam szemével látom –, aközben ömlik a könnyük. Hát ezért érdemes volt megszületni, hogy lássa az ember, milyen erők lakoznak az anyanyelvben. Voltam már pici falvakban, olyan helyeken is, ahol száz-kétszáz ember él, és húsz-huszonöt embernek mesélek. Meghallgatnak, és utána azt mondják az öregek, hogy az nem úgy van, fiam, és akkor meghallgatom huszonöt változatban, hogy is van, ettől rendesen meglódul a fantáziám.
– Sajnos egyre kevesebben vannak…
– Miközben ezzel rongáljuk a kedvünket, hogy egyre kevesebben vannak, aközben örülhetünk annak, hogy még mindig mennyien. A lehetőség, míg élünk, mindig megvan, hogy bővítsük a tudományunkat. Ez az én tapasztalatom, mert amíg van idő, amíg van tér, addig mindig van mit kérdezni. Majd mikor már az új, csodálatos technika le fogja győzni az időt és a teret, nem lesz itt, nem lesz ott, nem lesz tegnap és holnap, akkor kár lesz kérdezősködni. De amíg másutt laknak emberek, addig ők tudnak valami titkot, mert nem úgy látják a dolgokat, mint én. Ezek a kicsi különbségek rajzolják meg magát az embert. Ha azért léped át a házad küszöbét, hogy csak a magad igazát bizonyítsd, jobb, ha otthon maradsz. A világ tele van csodákkal, csak meg kell látni, meg kell keresni!