Nyilvános kérdés a kulturális bizottsághoz

Mint az egyik legaktívabb kulturális csoport, az “Érmellék 2009 Fotóklub” egyik alapítója és elnöke, valamint adófizető és választópolgár, nyilvános kérdéssel fordulok a Helyi Tanács kulturális bizottságának tagjaihoz. Szeretném, ha informálnának arról, hogyan és milyen kritériumok alapján jelölik és nevezik meg az évente megszervezett Pódium Gála díjazottjait. Nem vitatva a mindenkori díjazottak érdemeit, sőt , minden tiszteletem azoké a személyeké és csoportoké, akik/amelyek klubunkhoz hasonlóan városunk kulturális életében önzetlenül alkotnak maradandót, de úgy értékelem, hogy pár “szálka” kicsinyíti ezen döntések értékét és hitelességét. A következőkre szeretnék még választ kapni: hogyan ítélhetik meg egy kulturális csoport (vagy személy) tevékenységét és érdemeit, ha nem vesznek részt rendszeresen az azok által szervezett rendezvényeken; hogy lehet képet kapni egy kulturális csoportról (személyről), ha azoktól soha nem kérnek munkabeszámolót, aktivitásnaplót? Klubunk öt éves fennállása alatt az említett kulturális bizottság tagjai – sem a jelenlegi, sem a mostani mandátumukat gyakorlók – soha nem tájékozódtak közvetlenül az általunk kifejtett tevékenységről, eredményeinkről, terveinkről. Úgy értékelem, hogy a városunkban található nagyszámú kulturális tevékenységet gyakorló személy és csoport megérdemelné, hogy azok a döntéshozók, akik ezen tevékenységek adminisztrálására tettek ígéretet és esküt, nagyobb figyelmet és komolyságot tanúsíthatnának vállalt hivatásuk gyakorlásában.
Kíváncsian várva válaszukat,
Bíró Károly

Tisztelt Bíró Károly úr!

Ha jól értem, önnek két számottevő kérdése van. Az egyik, hogy „hogyan és milyen kritériumok alapján jelölik és nevezik az évente megszervezett Pódium Gála díjazottjait”;. A másik az, hogy a döntésekhez szükséges adatokat honnan szerzik be a tanácsosok. Készségesen válaszolok kérdéseire, de mivel még mielőtt megkapta volna az igényelt információkat, önre jellemzően, biztos ami biztos alapon, megfogalmazott egy kőkemény kritikát is a bizottság munkájával kapcsolatban, engedelmet kérek, hogy terjedelmesebben fogalmazzak.

Bevallom, első olvasatra levelét bosszantónak tartottam. Válaszadásra készülve, miután még egyszer elolvastam, már-már hízelgőnek találtam. Engedje meg, hogy itt köszönjem meg azt a pozitív visszajelzést, mellyel bizottságunk munkáját elismerte, még ha nem is ez volt a szándéka. Ennél nagyobb elismerést nem is kaphattunk volna. Mert ha ön, a városvezetés kétségkívül legkeményebb kritikusa sem vitatja a mindenkori díjazottak érdemeit, akkor hol van itt a probléma? Vagy az a probléma, hogy nincs is probléma, és az a „felesküdött, ámde kellő figyelmet és komolyságot nem tanúsító bizottság”; mégis csak olyan csoportokat, személyeket díjazott, akik mindenkor és valamennyien megérdemelték?

Hiszi vagy sem, én is megemelem képzeletbeli kalapomat mindazon személyek, csoportok előtt, akik a város életében bármi jót és maradandót alkottak, és soha nem űznék gúnyt senki jóakarónak a munkájából, érzéseiből. Viszont a Pódium Díj egy díj, melyet oda kell ítélni, dönteni kell, és fel kell vállalni a döntéshozás minden „veszélyét”;. Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy nincs „abszolút döntés”;. Minden döntést, legyen az bármilyen jó is, meg lehet bírálni, „szálkákat”; lehet keresni, kutatni, akár kreálni bennük. Ha, mint jelen esetben, nem találunk hibát magában a döntésben, akkor keresünk a megszületésében, vagy már önmagában az is „szálka”;, hogy kik hozták meg azokat a döntéseket, stb. Elvégre mindegy, a lényeg, hogy hiba legyen, azokon majd jót lehet csámcsogni, számon lehet kérni (lehetőleg nyilvánosan), lehet az embereket hergelni, lehet a döntéshozókat (bármilyen köztiszteletnek örvendtek is addig) becsmérelni (úgy kell nekik, ha merik vállalni, ha valamit is tenni akarnak a közösségért ), stb.

Bizottságunk tagjai hangsúlyozzák, hogy a város kulturális életében cselekvő emberek mindannyian elismerést érdemelnek tevékenységükért, de vállalják döntésüket, mert most ők kell azokat meghozzák. Ezt a hálátlan feladatot nekik kell elvégezni, tudván, hogy azok a személyek, akik éppen akkor nem kapnak díjat, nem egyformán dolgozzák fel a “veszteséget”. Vannak akik könnyedén, már-már elegánsan átlépnek rajta és erőt merítenek belőle, de vannak olyanok is, akiket dühít a kudarc és nem tisztelve sem Istent sem embert, mindenkit felelőssé tesznek miatta. Sajnáljuk, de nem díjazhatunk mindenkit, mert az valóban „kicsinyítené”; a díj „értékét és hitelességét”;. Nekik csak annyit tudunk mondani, hogy „ne irigykedjenek”;, örvendjenek a nyertesek sikereinek, mert minden értékteremtőre szüksége van a városnak. Alkossanak csak így tovább, sőt, ha lehet még jobban, mert a díjat évente osztják ki, és jó esélyük van a következőkben elnyerni azt!

A Pódium Díjat 2001-ben a kulturális bizottság javaslatára alapította a Helyi Tanács. A díj alapításakor a következő célokat tűztük ki, melyek mind a mai napig érvényesek, zárójelben a díj odaítélésének, a célokból eredő kritériumai:

1. megjutalmazni, anyagi segítséget nyújtani azoknak a személyeknek/csoportoknak akik/melyek a díjazást felölelő időszakban intenzívebb tevékenységet folytattak (bemutatkozások száma, helyszíne, visszhangja, új alkotások, produkciók, munkaórák száma, anyagi vagy egyéb áldozatvállalás, a közelmúltban kapott-e már Pódium díjat, esetleg egyéb támogatást…stb.)

2. egy egészséges versenyszellemet teremteni a város kulturális palettájának színesítéséért, a tevékenységek minőségének javításáért, (a díjak odaítélésekor 7 kategóriában oszthatnak ki egy-egy díjat: irodalom és színpadi koreográfiák, hagyományőrzés és népművészet, ének – zene, gyermek- és ifjúsági kategória, tánc és modern koreográfiák, alkotó és képzőművészet, egyebek)

3. elősegíteni a város kulturális stratégiájának a megvalósítását, (a város kulturális életébe való beilleszkedés, tevékenysége mennyire hiteles, vagy éppen kreatív, minőségi fejlődés önmagához képest, esetleges szakmai kritikák, népszerűség, tevékenységek rendszeressége, fenntarthatóság, utánpótlás-nevelés, tehetségkutatás és gondozás, marketing, bemutatók látogatottsága, és mások)

Magamat „kultúrafogyasztó”; embernek tartom, és igyekszem rendszeresen részt venni kulturális rendezvényeken, már amelyekről tudok, és informálnak esetleg meghívnak. Itt megjegyezném, hogy a város legnagyobb közintézményének a vezetője vagyok, és még hozzánk sem jut el nagyon sok kulturális rendezvény híre (egy meghívó, plakát, e-mail, stb.). Önök hogyan toborozzák akkor a közönséget, ha egy 1000 főnél is nagyobb létszámú iskolába sem küldenek értesítést? A város két iskolájában lehetne a legnagyobb célközönséget megtalálni. Sokszor az az érzésem, hogy nem is óhajtják részvételünket. Sajnos, olyan rendezvények is voltak melyekre, bár szerettem volna eljutni, munkámból eredő egyéb elfoglaltságaim nem engedték, például múlt szombaton a három fiatal képzőművész kiállításával egyidejűleg én a „Zelkes-Lelkes Szülői Napon” tevékenykedtem (szülői felkérésre), a Nyíló Akác Fesztiválon programot szervezek a kulturális eseményekkel egy időben. Sajnos olyan kulturális rendezvény is van a városban, ahol engem nem szívesen látnak és oda nem is szívesen megyek. A tanácsosnak is van munkája, családja és magánélete, nem tisztességes a tanácsosokra fogni egy-egy, a nézettség szempontjából sikertelenebb bemutatót.

Mégis, honnan informálódunk a díj odaítélésekor, miért nem kérünk „munkabeszámolót”; és „aktivitásnaplót”;? Mert jó néhány éve már próbáltuk, és nem sokra mentünk vele. Egyesek el sem küldték, mások csak elnagyolták az egészet, úgyhogy ezt csak felesleges papírpocsékolásnak tartom, nem sokat segített. Azt is próbáltuk, hogy összehívjuk a csoportok vezetőit és közösen döntünk, de ez sem jött be, és maguk a csoportvezetők kérték, hogy tekintsünk el ettől a megoldástól. Az emberek nem szívesen vállalják be a döntéshozatal súlyát. Döntéseinkhez sok mindent megtalálunk az interneten, a sajtóban, és érdeklődhetünk a kultúrház igazgatójától is, végső esetben felhívjuk az érintett személyeket, vagy csoportok vezetőit.

Lehet, hogy az idei díjak odaítélésekor kicsit nagyobb szerepet játszott az utánpótlás-nevelés, a tehetséggondozás. Ez azért van, mert városunk „legpatinásabb”; csoportja, a Nyíló Akác néptánccsoport komoly utánpótlás-gondokkal küzd, hasonlóan az egykoron szebb időket megélt menettánccsoportokhoz. Illetve, még mindig nem sikerült összehozni egy gyermekkórust (pedig meggyőződésem, hogy sok tehetséges gyermek él városunkban), és el tudnék képzelni egy fotó- és/vagy képzőművészeti kört is fiataloknak, mert az igazi érték az, melyet tovább adunk, megosztunk. Kulturális értékeink attól fényesebbek, minél többen birtokolják azokat.

Mindezeket figyelembe véve elismerem, hogy döntéseinkben lehet némi szubjektivitás, de ez nem csoda, hiszen a bizottság tagjai is emberek, saját személyiséggel, érdeklődési körrel, ízléssel és célokkal. Ha nem vállalnánk döntéseinket, saját magunkat tagadnánk meg. De azt feltételezni, hogy ezek a döntések nem voltak kellőképpen előkészítve, elemezve, kellő komolysággal kezelve, vagy Uram bocsá’ – bár nem írja le, de érzésem szerint kritikájával sugallja – szándékosságot vél felfedezni bennük, megkérdőjelezve ezzel a bizottság jószándékát, tagjainak becsületességét, azt a bizottság és a mindenkori díjazottak nevében is vissza kell utasítanom. Sajnálom, hogy a városvezetés egyik legnemesebb gesztusa, az elismerés és a jutalmazás is a megosztás, az uszítás és az elégedetlenség tárgyává válhat. Meggyőződésem, hogy közösségünknek most nem erre van szüksége. Lehet, hogy mégis csak igazuk van mindazoknak, akik azt bizonygatják, hogy „ilyen a magyar”;. Hát tegyünk ellene.

Tisztelettel,

Csengeri Csongor Antal
a kulturális bizottság elnöke