Egy eddig nem ismert képeslap került elő 1912-ből, melyen ez áll: Hotel Pannonia Szálló. A képen látható épület a 40-es években Leventeotthon volt, történetét meg is írtam 2013. május 1-én, a Honismeret rovatban.
Az 1912-es képeslap és a Pannonia szálló kapcsán utánanéztem a szálloda- és vendéglátóipar adatainak az elmúlt század elejéről.
Szilágyi István nyugalmazott közgazdász 1998-ban városunk iparáról és kereskedelméről ezt írja: „A szálloda és vendéglátóipar is fejlett volt. A Schhwartz család a főutcán szállodát, vendéglőt és bárt üzemeltetett (…) Szemben velük volt a román kaszinó, előtte nagyon szép virágágyakkal és csinos asztalokkal. A Kispipa, az állomásnál lévő Resti valamint a Park és az Andriskó vendéglő ételkülönlegességeikről voltak híresek, valamint a tisztaságról és az udvarias kiszolgálásról.” (Érmihályfalva, 22.old.)
„Hajdanán a környékbeli uraságok találkozó- és mulatóhelye volt Érmihályfalva, a Nemzeti szálló és Vendéglő, illetve az úri kaszinó. Csütörtökön az egész Érmellékről oda gyűltek, hetivásár után kezdődött a kártyázás, illogatás, csevegés vagy éppen politikai trakta” – írta erről az időről Beke György: Itt egymásra találnak az emberek című könyvében (41.oldal).
Szilágyi István írását figyelembe véve a Kispipa vendéglőről tudjuk, hogy Varga György (született 1885-ben, jobbról) tulajdona volt, 1934-ben a reklám szerint: „vidékiek találkozó helye”.
A Nemzeti” szálloda, kávéház és étteremről nemrég írtam.
Az ugyancsak itt említett Resti az állomásnál volt, mint vasúti vendéglő, említik a reklámban, szintén szálloda, étterem és falatozó.
A vasúti szállóról és étteremről, erről a lebontott épületről 2013. április 21-én .
A vasúti vendéglő reklámja jobbról, 1934-ből.
Szilágyi István említi még az Andriskó-féle éttermet. Ennek épülete megvan, a Rimay-féle vas- ás vegyiárú üzlet van benne. (Balról, az étterem bejárat a lehúzott roló mögött volt.)
Gyermekkoromban (az 1950-es években) a vendéglő helyisége még úgy ahogy be volt rendezve. A három idős Andriskó lány itt élt, minden vagyonukat elvették, zongoratanításból tartották fenn magukat, s néha kérésre főztek is, így tengették napjaikat.
A század eleji érmihályfalvi vendéglősök közül még Rollinger Árpád (jobbról) neve bukkant elő, aki 1897-ben született. Részt vett az első világháborúban mint szakaszvezető, az olasz és orosz fronton harcolt, kétszer sebesült.
A 20. század eleji vendéglátásról esett fentebb szó, de érdemes megemlíteni, hogy a 19. században is híres volt településünk vendéglátása.
A Minori-féle vendéglőről (ma tömbház van helyén, balról) maradt fenn, hogy „legelső vót a maga idejében”, s „Itt járt Dobos Gábor” címmel érdekes történetet jegyzett le 1972-ben Duka János.(Elsüllyedt kincs című könyv/ 40. oldal, megjelent Bukarestben, 1993.)
Íme a történet: ”Híres ember vót az Érmellék utolsó betyárja: Dobos Gábor. Bihar megye vezetősíge elhatározta, hogy ezt a híres betyárt , aki mán sok gazdag uraságnak könnyítette meg a pínztárcáját, így vagy úgy de kézre kerítteti. Kihirdettette hát a megye minden falujában, hogy aki Dobos Gábort kézre keríti, vagy a hatóságot nyomra vezeti, annak háromszáz forint üti a markát. Plakátokat is nyomtattak ugyanilyen tartalommal. Egy ilyen plakát vót kifüggesztve Érmihályfalván a Minori-féle vendíglőben, mely legelső vót a maga idejében. Ezt valaki hírül adta Dobos Gábornak, aki bátor ember lévén, elhatározta, hogy megtréfálja Minorit, a vendíglőst…
Egyik nap aztán, mint afféle átutazó úriember, végiglovagolt a városka (akkor járási központ) főutcáján, és betért ebbe az előkelő vendéglőbe.
– Mit lehet itt enni? – kérdezte foghelyrül.
– Csírkesültet, tejfeles csirkét… – sorolta fel az étkeket hajlongva a vendíglős.
– Hozzon abbul, ami a legfinomabb, no meg egy kupa jó bort is melléje, mert veszettül szomjas vagyok! – parancsolta a betyár.
A vendíglős előzékenyen kiszolgálta vendígit, aki nagy nyugalommal megette a finom ebédet, megitta a bort, majd újra kért egy kupával.
– Jó hideg legyen ám, lehetőleg a pincébül hozza kelmed!
Amíg a vendéglős lement a pincébe a bor után, Dobos Gábor egy aranyat tett a tányér alá, melléje meg egy cédulát, melyre ráírta: Itt járt Dobos Gábor! Aztán kilépve a vendéglőbül, felpattant kesely lábú lovára, és mint a szélvész, úgy elvágtatott Érkeserű irányába, ahol nyomtalanul elrejtette űtet a hatalmas mocsár, meg a nádrengeteg.
Mire a vendíglős felhozta a bort, vendíginek mán csak hűlt helyit tanálta. Csak bámulta az otthagyott cédulát meg a plakátot, de mán semmit sem tehetett. Nem is tudott vóna, mer a szegíny níp sohasem árulta el az ű jótevőjít.”