Nagy Zoltán (1884 – 1945) költő, író, kritikus, ügyvéd, a Nyugat első nemzedékének egyik jelentős tagja 130 éve, május 15-én született városunkban.

Debrecenben és Párizsban jogot tanult. 1907-től Budapesten ügyvéd, 1911-től Debrecenben folytatta pályáját. Bár a fasizmus üldöztetéseit túlélte, lakásán gyilkosság áldozata lett.

Költészete a francia szimbolizmus vonzáskörében indult, a Nyugatban már 1909-től jelentek meg írásai.

Művei: Ének a magasban (1922), Csend! Aranymadár! (1913), Elégiák (1923), Álmomban zene (1947).  / Forrás: Ki kicsoda a magyar irodalomban, 1996/

Sírfelirat-versében így foglalta össze életútját: „Mindegy mi voltam: voltam az ami, / Egy hang voltam az Isten énekében, /  És kár lett volna el nem hangzani.”

Egy 1921-ben Budapestről írott levelező lapon megtaláltuk  aláírását:

A Nyugat irodalmi folyóiratban (1911/9 szám) “Érmelléki ének” című versében szülőfaluja  őszi  képét rajzolta meg:

 „Már sárgulnak a nagy tengeri-táblák,

S békén bevárják, hogy mi lesz velük,

Lankadtan hajló száraz levelük

A napos, sárga délutánba mártják.

A széleken csüggesztik rájuk

Napraforgók rikító koronájuk.

S szegi ákác halovány zöld vonalja,

Odébb szunnyad egy-egy megaggott borház,

Mereng a keskeny, napsütötte tornác,

S szőlőtőkék sora ível az aljba.

Most érzem, lelkem itt nyugalom várja,

S érzem, a sárga nagy táblák felett

Sárgán hömpölyög az idő széles árja, …” (részlet)