Szombat reggel 9 és 9.30 óra között mintegy harmincan gyűltek össze az ANL-tömbházak udvarán, hogy részt vegyenek az első kerékpáros tantúrán, a TanTOURán.

A Városháza és a Zöld Kommandó közös felhívására megjelentek utóbbi természetvédelmi csoportosulás tagjai, Széles Csilla és Török Annamária cserkészvezetőkkel a cserkészek, Sziky Attila vezetésével a BMX-bringások. Karsai Attila alpolgármester pár szavas köszöntője után indult a túra, melynek része volt két kísérő kocsi is, Bíró Károly fotós és “kommandós”, illetve Indrie Ovidiu, a Városháza környezetvédelmi szakembere – ezen a napon túrázó – kísérte kettő helyett 4 keréken a csoportot. Nem elhanyagolható adat, hogy a legidősebb és a legfiatalabb túrázó között több mint fél évszázad volt a korkülönbség!
Az első állomás a Csíkfolyás vízimalomi hídjánál volt.

Ez a város egyetlen semmivel sem szennyezett vízfolyása, mondta egyebek mellett Toroczkai Károly amatőr régész, természetbúvár, aki az útikalauz feladatait látta el a továbbiakban is, szavait Molnár Angéla biológia tanárnő egészítette ki mindig az adott helyhez kötődő tudnivalókkal. Következett a Homokbánya, melynek legfőbb látnivalói – az elhordott homok hűlt helye mellett – a partifecskék és gyurgyalagok partoldalba vájt odúi. A kerekek és a pedált taposók komolyan meg kellett küzdjenek a homokkal, de ez egy zokszót sem váltott ki még a legkisebb túrázótól sem, annak ellenére sem, hogy sok helyen tolni kellett a bringát.

A Bankasor mellett a Jánostelek felé vezetett az utunk, ahol már erdők közé értünk. Hitetlenkedve néztük, hogy az erdőkben vonuló birkanyájak valósággal teraszosra tapossák a talajt a fák között, miközben minden zöld sarjadást lerágnak… Ugyanakkor remek kiránduló helyeket láthattunk, tavasszal tóvá alakuló, nyáron kiszáradó völgyeket. A Repülőtér onnan kapta a nevét, hogy régen ott szálltak le és fel a mezőgazdasági permetezést végző kisgépek, ez volt a megfelelő nyílt, egyenes terep. Ma tengeri zöldell a “kifutópályán”. Aki beveszi magát a Fenyvesbe, a látvány alapján akár azt is hihetné, hogy hegyvidéken jár – bizony sokan nem tudják, hogy Érmihályfalva határában fenyőerdő is van.

A fenyvesen túl a Dézsafenék részig mentünk – nevét onnan kapta, hogy a térség legalacsonyabban fekvő helye. Visszafordultunk a fenyvesen át, és megnéztük azt a részt, ami szintén tóvá alakul időnként, és a vaddisznók kedvelt dagonyázó helye. Az állatok szemmel láthatóan jól érzik ott magukat, erre bizonyíték, hogy vakarózásukkal egyik-másik fa törzsét gyakorlatilag simára és fényesre dörgölték. A Repülőtér végénél megálltunk egy pillanatra: balra nézve, a nem messzi dombtetőről már magyarországi terület nézett vissza ránk. Következett a Billyog, ahol hatalmas ciroktáblák mellett értük el a Cinkést.

A cinkési fahídon csak gyalogszerrel, a bicikliket tolva lehetett átkelni a gerendákról hiányzó deszkák miatt, a kocsik jókora kerülőre kényszerültek. A Cinkésen már csak két kisebb épület romjai tanúskodtak arról, hogy ott valaha tanyasi élet zsongott… A romok közelében ütött tanyát a túrázók csapata már több mint 10 kilométerrel a hátuk mögött, ahol előkerült az elemózsia. Nyársra kerültek a szalonnadarabok, csepegett a zsír a hagymára, kenyérre, a felnőttek között még a pálinkáspohár is térült-fordult.
A már hazafelé forduló út mintha jobban lejtett volna, igaz, az óramutató is túljutott akkorra már a délután 2 órán.

A Szugoly felé indultak a kerekek, a két legkisebb túrázó akkor már a kocsikba költözött, kerékpárjuk a tetőcsomagtartóban pihent. Az egykori erdőket kiírtották erre, hogy szántó legyen a helyükön. A föld erre nem alkalmas, most se erdő, se szántó – homoktenger…
A túra egészére vonatkozóan örömmel állapíthatjuk meg, hogy a legkisebbek is keményen állták a sarat (vagy inkább a homokot, a dombot), olyan helyeken jártunk, ahol a legtöbben még sosem, annak ellenére, hogy alig pár kilométerre távolodtunk csak el a városközponttól. Az ellenben elszomorító volt, hogy nagyon sok helyen láttunk szemétkupacokat, olyan eldugott helyre pedig nem is tudtunk menni, ahol ne lett volna eldobott pillepalack, mintha az az erdők-mezők fáival, növényeivel együtt “nőne”, a természet része lenne…

A szerencsének köszönhetően pedig egész nap csupán egy bringa kapott defektet, és az is a hazafelé úton.
Délután 15.20 óra lett, mire becslésünk szerint 15 kilométernyi út után a “mezőny” visszaérkezett az ANL-tömbházakhoz. A kitartást Karsai Attila köszönte meg kicsiknek és nagyoknak, akik csak ennyit kérdeztek: mikor megyünk legközelebb?