Számos tanulmányt és okfejtést olvashattunk már arról, hogyan lehet “okosan” szeretni az unokát, úgy, hogy ne megnehezítsék, hanem inkább tartalmasabbá tegyék a szülők és unokáik életét. Ilyenkor, a nyári szünidő idején, szinte minden gyerek eltölt több-kevesebb időt a nagyszülőknél. Bevált szokás az is, hogy esetleg egy egész hónapon át “nyaral” a nagyinál a gyerek. Érdekes, hogy Hollandiában például általánossá vált a heti egy “nagyinap”. Az unokák ilyenkor a teljes napot a nagyszülőknél töltik. Ennek eredményeként általában nagyon szoros a nagyszülők és az unokák kapcsolata, ami bizonyos felmérések szerint igen jót tesz a felnövekvő nemzedék közérzetének és érzelmi kiegyensúlyozottságának.
Véleményem szerint a nagyszülői státusz teljes mértékben elmossa a társadalmi különbségeket. Többször tapasztaltam, hogy az anyagi gondokkal küszködő, egyszerű körülmények közt élő nagymama ugyanolyan lelkesedéssel és szeretettel beszélt unokájáról, mint a sikeres, diplomás nagyi. Nagyszülőkről beszélve mindig eszembe jut egy csodás dal, biztosan sokan ismerik, annyira szép és megható: “Ő mások előtt nem hajlong soha, az ő élete nem lesz mostoha, Mert nyár és ősz és tél jön sok tavaszra, és életének egyre több a haszna. Mert bizonyság már, nem csupán remény, hogy szolga nem lesz ez a kis legény. A képét nézve, büszkén mondja szám: hogy EMBER lesz az én kis unokám!” (Az Állami áruház című magyar film betétdala, Feleki Kamill előadásában).
Egy olyan “ősi” vágyról énekelt oly kedvesen a művész, mely nem kötődik sem korhoz, sem társadalmi berendezkedéshez, sem politikai széljárásokhoz – hogy utódaink boldogabb, szabadabb életet éljenek, mint mi.
Hát nem ez a vágya ma is minden szülőnek és nagyszülőnek? Ebből ered az a határtalan szeretet és elfogultság a nagyik részéről, mely másfajta szeretettel össze nem hasonlítható. Erejükön felül tesznek meg ők mindent unokáikért, szeretetük végtelen, még az sem számít, ha olykor a viszonzás nem érdemszerű.
Szívesen dicsekszenek ők szépséges, okos, jól tanuló, ügyes, csinos unokáikkal bárkinek, noha a nagyobb unokáknak ez már néha “ciki”. A nagyik gond nélkül, akár hangosan biztatják az unokát a versenyeken, le nem maradnának a gyerek szerepeiről, ünnepségeiről. Néha “zárt ajtók mögött” képesek bohócot csinálni magukból, együtt énekelve, táncolva az unokával, annak kedvére. Még hosszan sorolhatnám az együtt megélt pillanatokat, órákat, napokat, amikor valamilyen “titkos összeesküvés” jön létre unoka és nagyszülő között. Ez a cinkosság sokszor képes bármilyen, főleg lelki problémát orvosolni! Nem szóltam még a nagyiról, aki naponta elkíséri unokáját óvodába, iskolába, netán délutáni edzésre, táncpróbára. Ezzel, ugye, nagy terhet vesz le a szülő válláról, vagy épp közreműködése nélkül lehet meghiúsulna néhány ezek közül.
Érdekes lehet az is, hogy a nagyapa, mint apa, nem tartozott épp a gyerekkel oly odaadóan foglalkozók táborába, de mint nagyapa, képes órákon át például “pókemberest” játszani fiúunokájával.
Szerintem a szülő-nagyszülő kapcsolata igen nagy szerepet játszik a gyerek érzelmi fejlődésében. Ezért is fontos, hogy jó legyen ez a kapcsolat. Ennek kulcsa, hogy a nagyszülő elismerje a szülő elsőbbségét és felelősségét. A jó nagyszülő tudomásul veszi, hogy az unokája nevelésében a szülők állnak az első helyen, tehát nem akarja átvenni tőlük az irányítást. Tudjuk jól, hogy vannak kivételes esetek, amikor a nagyszülők, sajnos, kényszerből kell kezükbe vegyék a gyerek nevelését, de szerencsére nem ez a jellemző. Sok nagyszülő nem tudja elfogadni a szülők elsőbbségét, hisz állandóan őt “ugrasztják”, s ebbe sok nagyszülő már sokszor belefárad. Másik, igen érdekes és sokat tapasztalt tény, hogy egyes szülők szerint a nagyi “túlszereti”a gyereket, ami árthat neki. Nos, igen, sok esetben túlzásnak látszik az az imádat, engedékeny tolerancia, mellyel a nagyszülők kezelik unokáikat. Ez, úgy gondolom, családonként változik, nincs erre pontos mérce, hogy mennyit engedhet meg a nagymami a gyereknek. Biztos vagyok azonban abban, hogy minden nagyszülő szíve minden szeretetét, tudását és tapasztalatát unokáinak ajándékozza, mert tudja, hogy amit ő tud adni, arra nem képes más.
Miért van az, hogy ők bízni tudnak az unokában, akkor is, ha az letért a helyes útról, vagy épp nem találja helyét az életben? A válasz, úgy hiszem, egyértelmű, mert senki nem lehet boldogabb nála, ha unokáját vidámnak, elégedettnek látja. Nem tud más jobban biztatni, simogatni, ölelni, mint ők!
Micsoda büszkeség tölti el a szívüket, ha unokáikat hozzájuk hasonlítják, bennük fedezik fel remek tulajdonságaikat! Vannak szülők, akik szinte féltékenyek a szeretett nagyira, akinek van ideje arra, hogy élményekkel halmozza el az unokáját, rájuk pedig csak a fegyelmezés, kordában tartás, követelés marad.
Fontos, hogy mindenkit a maga szerepében értékeljünk. Tisztelet nélkül pedig ez nem megvalósítható. Tisztelnie kell a gyereknek szüleit, nagyszüleit és a többi embert is! Erre kell nevelnünk őket kicsi kortól, ez nagyon fontos!
Végül néhány, talán kissé megmosolyogtató gondolat a nagymamákról. Ők odaadják neked a cseresznyét a torta tetejéről, néha még versenyt is futnak veled, bár utána leülnek és furcsa színük lesz… Tudják azt is, hogy mi volt akkor, mikor mi még meg sem születtünk. Megtanulják a mobiltelefon használatát, hogy hallhassák az unokáktól: mi újság? Lábuk öreg, de szívük fiatal… Szeressétek és tiszteljétek őket!

Gábor Éva tanítónő