A déli 2 órakor kezdődött előadás elsősorban az elemi- és általános iskolás tanulókat célozta meg, ennek megfelelően elvétve láttunk a nézőtéren nagyobb diákokat, illetve felnőtteket. Ám a műsor láttán bizton állíthatjuk, hogy a felnőttek számára sem lenne haszontalan annak megtekintése.
![]()
A Nagyvárad Táncegyüttes táncosa és rendezője, Kádár Elemér volt a műsor narrátora, aki vetített képek, és táncosok segítségével vezette a hallgatóságot végig a tánc évezredes történelmén. Indultunk onnan, amikor a tánc még nem a szórakozást jelentette, hanem – mint minden, ma művészetnek nevezett műfaj is – a szellemekkel, az istenekkel történő kapcsolattartást szolgálta. A tánc az imádkozás egy formája volt, és ennek a hálaadási formájából alakult ki a kedvtelést, szórakozást szolgáló tánc. A legősibb magyar táncokként a sámán-táncokat, illetve az úgynevezett medve-táncokat tartják számon, utóbbiak nyomai ma is fellelhetők a csíki és gyimesi táncokban. Később (tánc)lépésenként haladtunk az évszázadokban, nem csak a ritmusok, de a táncosok, táncospárok egymáshoz való viszonyulását is nyomon követve.![]()
Mindezt a gyerekekből álló publikumot hangulatban is kiszolgálva, vagyis műsorvezető és a táncokat bemutató előadók is tréfásan, viccesen, mondhatni huncutkodva – akár egy osztályközösség. Így jutottunk el a csárdáshoz, mely az előadó szerint egy “minden az egyben – tánc”, vagyis a sok évszázados fejlődés esszenciája. Már a XX. századdal együtt kopogtak be azok “az őrült külföldi táncok”, melyek háttérbe szorították a néptáncot, melyekhez “a prímás szintetizátor mellé ült”.Néhány évtizede a néptánc feléledt, és a falvakból a városokba “költözött”, a táncházakba. A táncházmozgalmat különleges hagyományőrző módszerként az UNESCO is elismerte.
És itt ért véget a történelemóra – igaz, kicsit félszegen, ugyanis talán szerencsés lett volna, ha nem az egyébként kifogástalanul szerepelt műsorvezető, hanem a táncosok “mondják ki” az utolsó szót, mondjuk egy igazi táncházat idéző fináléval.
