Az ősz nem úgy él az emberek tudatában, mint a kirándulások időszaka, ugyanis ilyenkor már általában jelzi közeledtét a kellemetlen, kíméletlen tél. Főként a hidegre érzékenyek, és az idősebbek igyekeznek elkerülni a vele való találkozást. Az Érmihályfalvi Szépkor Nyugdíjas Egyesület azonban vállalta a kockázatot, és kirándulást szervezett, és jól tette, mert gyönyörű, napsütés tette kellemessé utunkat. Az úti cél ezúttal nem külföld volt, hanem Máramarossziget, ahol gyönyörködhettünk a falumúzeumba összegyűjtött évszázados, zsindelytetős faházakban, amelyek szinte mindegyikében, legalább 10 gyermek számára volt kialakított alvóhely! Érdekes módon az akkori jobbágyok, szegény emberek nem féltek attól, hogy nem lesznek képesek fölnevelni őket! Bár ez akkoriban egy túlélési reflex is volt! Azon nem lepődtünk meg, hogy a XVI. századi, és más korokból származó, székely kapura hajazó bejáratokon magyar tulajdonosok nevei szerepeltek…
A fő látogatási célunk azonban a híres és hírhedt börtönmúzeum volt. A tájékozottabb, a valamikori terrorrendszerben született, nevelkedett és élt idősek számára azonban az ott látottak nem jelentettek különösebb meglepetést, hiszen Romániában is minden területen átvették, sőt, még súlyosbították is a sztálini rendszer módszereit. Elsődleges célja az akkori rezsimnek az volt, hogy likvidálja a még létező, vagy feltételezett politikai ellenfeleket és az egyházat, ennek érdekében még attól sem riadtak vissza, hogy az egykori szövetséges szervezeteket is lefejezzék. Ennek tudatában is megborzadtak a látogatók, amikor saját szemükkel láthatták az olyan emberek celláit, megérinthették rabruháik megmaradt darabjait, mint Iuliu Hossu görög katolikus püspök, vagy Iuliu Maniu, akikről azóta már utcákat neveztek el szerte az országban. Bemutatták a nemzetiségek üldöztetéseit is, meglepő módon azonban a magyarságról alig esett szó! Talán azt akarták ezzel elhitetni velünk a múzeum szervezői (mindenképpen felső sugallatra!), hogy nagyapáink, szüleink akkor békében, virágzó boldogságban éltek, és feltétlen alattvalói hűséggel szolgálták ki a rendszert?! Erről sokat lehetne mesélni… Számomra a legborzasztóbb élményt a vallató, a kínzószoba és a magánzárka jelentette, amelyben a fogoly teljes sötétségben élt, ugyanis egyetlen nyílás sem volt rajta, annyi világosság sem szűrődhetett be oda, amelyik „belefért volna egy fél szembe”; (Arany János: Ágnes asszony). A gázkamráról pedig kár beszélni, mindent elmond a neve. Inkább szövegek voltak, szinte alig lehetett látni tárgyi emlékeket. A szervezés másik nagy hibája az volt, hogy a rögzített, csak román nyelven sugárzott ismertető csupán a bejárati teremben volt hallható, máshol magunkra, meg az írott ismertetőkre voltunk utalva, amelyek azonban csak azok számára lehettek hasznosak, akik tudtak románul.
Ami engem zavart az volt, hogy az egykori gyönyörű magyar városban nem hallottunk magyar szót, csak nagyon elvétve. Zavart, de nem lepett meg.
Amint elhagytuk Szatmár megyét, olyan falvakon át vezetett az utunk, amelyek mindkét oldalán mesebeli, talán jó szó, hogy kacsalábon forgó paloták ékeskedtek. Azt beszélték a környéket ismerők, hogy ezekben senki sem lakik, az udvar hátulsó részén, a paloták takarásában szerénykedő kicsiny épületekben élik mindennapjaikat az ott lakók, az épületek szinte kizárólagos célja a szomszédokkal való versengés. Nem állítom, hogy így van, de nem is cáfolhatom.
A hazaút mintha gyorsabb lett volna, amint az már lenni szokott, senki sem lett beteg az utazástól.
Várjuk a következő utat, amit meg lehet szervezni az évszakoktól függetlenül, mert úgy látszik, igényük van a közösségi életre az immár nem csupán nyugdíjas korúakból álló utazóknak.
Boros József