Halálának 27. évfordulóján a nevét viselő könyvtárban emlékeztek meg Máté Imre költőről.

Az elmúlt évek során volt már több változata is az emlékezéseknek, verses összeállítással, szavaló kórusokkal, könyvbemutatóval, ám a minapi ezektől eltérő volt és amint elhangzott: ez bensőségesebb, családias hangulatú volt. Nem csak azért, mert a résztvevők száma egy nagyobb családnyi volt, hanem azért is, mert az emlékek felelevenítésere alapult olyan barátok és ismerősök által, akiket valóban bizalmába fogadott annak idején a költő.

Felidézték például, hogyan kereste fel annak idején Máté Imre a szintén Érmihályfalván született Zelk Zoltánt; miként búcsúzott előbbitől halálakor utóbbi felesége, Sinka Erzsébet; korabeli fiatalok hogyan készítettek első megjelent kötete alapján verses műsort, amit aztán a helyi kultúrpolitikáért felelős elvtárs hogyan tett holtvágányra, milyenek voltak az együtt töltött “bulik”. Körbejárt például egy olyan vers is, melyet eddig nemigen látott a nagyközönség, s melyben a költő mintha saját tragikus sorsát jövendölte volna meg. Az elhangzottak alapján természetesen a korabeli és a jelen társadalmi kérdései is szóba kerültek, így szinte észrevétlenül elszállt két órányi idő… (*Egy versből való a címbeli idézet is.)

A találkozó már a Széchenyi téren fejeződött be, ahol a könyvtár és a dr.Andrássy Ernő múzeum nevében Borbély-Simon Andrea és Szilágyi Andrea, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság nevében Kovács Rozália és Szalai Ilona helyezett el koszorút Máté Imre szobránál.